Egyből kettőt

2020. február 12. szerda
Zolival egy kocsmában ismerkedtem meg Esztergomban. Neki az tűnt fel, hogy az Élet és irodalmat olvasom, nekem hogy mindig kettesével kéri a sopronit.

Zolival a kapcsolatunk a Csendes nevű kocsmabeli beszélgetésünkből állt. A kocsma a pilismaróti révnél, a Bánomi lakótelep szélén volt. Egyszerű faház, vicces kerthelyiségzserű képződménnyel az oldalában.

Zoli a lakótelepen lakott. Hajnalban ült neki az írásnak, és ha végzett a napi íráspenzummal a Csendesbe tért be relaxálni. Én csak hétvégi vendég voltam Esztergomban, a családi wíkendházban és persze a Csendesben is, ahol egy idő után már törzsvendégnek számítottam..

Így utólag belegondolva belátom, szerettem azt mondani, hogy én mindig, mindenütt  csak vendég voltam, ami persze nem igaz, de ez egy másik történet.

A magam részéről utáltam ezt a hétvégiház tulajdonosi szerepet, kurvára nem bírtam, hogy tavasztól őszig állandó program volt az esztergomi víkendezés, és nem csak a ház körüli állandó teendők miatt.

A haverok, cimborák és szesztestvérek elől sem sikerült megszőkni, ahogy rövid budekeszi életem során, úgy Esztergomban is mindig volt vendég a háznál és ennek egyenes hozománya pedig, tán mondanom se kell, a végeérhetetlen piálás volt, hol a háznál, hol a párkányi kocsmákban, hol a Csendesben

Zoli, aki mindig kettesével kérte a sopronit, irodalmár volt és persze rendes iszákos, akárcsak jó magam. Szóval megvolt az alap a haverkodásra, amely gyakorlatilag a Csendesbéli kvaterkázásokban merült ki. Szerettem a Csendest és szeretem Zolival beszélgetni. A kocsmajárás különös műfaj. Az ember inni megy, de végül mégis mindig a beszélgetés válik fontossá. Legalább is számomra.

És persze a sör, amiből Zoli mindig kettőt kért. Magyarázata nem volt, csak egy szokást jelentett, nem volt mögötte elhunyt barátra emlékezés, a készlet kifogyásától való félelem, még csak az sem, hogy ne kelljen felállni az asztaltól. Mert Zolinak kihozták a sört, ami a Csendesben csak az ő kiváltsága volt. Meghívni sem lehetett csak két sörre, de ebbe hamar beleszokott az ember.

Eleinte megpróbáltam meggyőzni a dolog értelmetlenségéről, de rövid idő alatt beláttam, felesleges próbálkozás. Az embert a megszokásai, a napi rutinjai, apró kis rigolyái teszik azzá ami. Ebbe beleavatkozni, olyan mint betolakodni az ember aurájába, ahol senki sem szívesen látott vendég. Ezt egy életre megtanultam a barátomtól, aki mindig kettesével kérte a söröket.



Twitter megosztás Google+ megosztás