Éterivás

Címkék: írország, drog
2020. szeptember 20. vasárnap
Az éterivás szokása Írországban, de legfőképpen Ulsterben és környékén terjedt el 19. század végén.

Az éter, amely testhőmérsékletű melegben pillanatok alatt elillan, gázként szabadul fel, és szájba vagy a gyomorba kerülve erőteljesen irritáló hatású. Mivel az irritációval mindig együtt jár az erős hányás, ennek megelőzésére már igazi szertartás alakult ki, mert az ivó a gyomorból könnyen feltörő anyagot minél tovább próbálja magában tartani, ezzel mohón fokozva mámorát.

Először „kiöblítette száját”, majd ezután nagyon gyorsan, orrát befogva, megitta az étert, amit újabb adag víz követett. Az éter előtt és után megivott víz jelentősen csökkentette az éter égető hatását; az orr befogásával pedig a hányást sikerült elkerülni, vagy legalábbis csökkenteni bekövetkeztének gyakoriságát, sőt, mi több, a száj és gyomor vizes hűtése révén késleltették a szer korai elillanását is.

Az éterivás szokása Írországban, de legfőképpen Ulsterben és környékén terjedt el 19. század végén. A csaknem ezer négyzetmérföldes tájon szinte minden házban találhattunk éteres üveget: a környéken közel 50 ezer ember, azaz a lakosság egynyolcada volt az éter rabja.

A kezdő számára az éter nem nyújtott azonnali élvezetet, sőt a magányos kísérletezők számára már lenyelése is komoly nehézségnek bizonyult: „könnyezik a szem, összepréselődik a száj, és az egész itallal szemben eluralkodik az ember minden porcikáján a teljes undor, és minden erejével azon van, hogy megpróbálja az éter szervezetbe jutását megakadályozni.”

Ha mindezek ellenére az étert mégis sikerült bent tartani, a gyomorban furcsa érzés jelentkezik, amely egyéntől függően változik, de leginkább melegséghez vagy égető érzéshez, sőt esetenként „jéggolyóhoz” vagy „ólom lenyeléséhez” hasonlítják.

A lerészegedéshez szükséges mennyiség természetesen nagyban függött az ivó állapotától és tapasztalatától. A húszas éveik elején járó lányoknak ehhez alig egy teáskanálnyi mennyiség is elég volt, míg az idősebb nők egy kicsit többet ihattak, a férfiak pedig akár egy evőkanálnyi mennyiséget is leönthettek torkukon; de normál mennyiségnek számított egy desszertes kanálnyi vagy tojástartónyi adag is.

A megfelelő mennyiség elfogyasztása esetén az ivó pulzusa pár percen belül felgyorsul, arca kipirosodik, a teljes nyugalomtól egészen a hisztériáig fokozódó izgalom vehet erőt rajta, és „hirtelen saját külön paradicsomába álmodja magát”. Tündérországban találja magát, ahol a gondok ‚jókedvű vidámsággá halványulnak”; pulzusa boldogságtól lüktet, szeme pedig szerelmesen csillog.

Az éterivás egyáltalán nem volt veszélytelen, mivel a részegség és a halálos adag között csak egészen keskeny volt a határvonal, és a nagy sietség közepette akár egyetlen csepp is „sok lehetett”, ami aztán görcsöket és a gyomor izmainak olyan erőteljes összehúzódását idézhette elő, hogy akár fulladásos halált is okozhatott.

A legnagyobb veszélyt azonban a tűz jelentette: ha az éter levegővel keveredett, rendkívül robbanásveszélyessé válhatott; ha pedig kifolyt, lánggal vagy tűzzel érintkezve szinte azonnal robbant. Az éterivónak ezért alaposan végig kell gondolnia, milyen helyet válasszon, ha már megitta a veszélyes folyadékot. „Nem tanácsos tűz közelében tartózkodni, különben a lángok is lecsúsznak a torkodon.”

Az sem árt, ha az éterivás és dohányzás kellemes élményeit is különválasztva élvezik az éter-rajongók, mert egy bellaghy-i farmerrel esett meg, hogy pipájának meggyújtása közben lehelete lángra kapott és nyelőcsöve meggyulladt: „Ismertem egy férfit, aki állandóan étert ivott és egy napon pipára gyújtáskor meggyulladt a lehelete. Balszerencséjére a közelben nem volt még egy kancsó víz sem, csak whiskey, ezért belehalt sérüléseibe. Hiába próbáltam később vizet tölteni a torkába, már késő volt.”



Twitter megosztás Google+ megosztás