Ivásnapló

Címkék: házisör
2020. július 16. csütörtök
Néhány napja tucatnyi magyar kisüzemi sör várta a hűtóben, hogy egy kellemes estét szerezzen nekünk.

Elég régóta nem futottam bele megsavanyodott, zavaros, döglött sörbe. Tegnap viszont utolért a végzet, amikor a hűtőben heverő sörök közül az elsőt, egy etyeki vöröset kinyitottam. A sörből, ha nem is lávaszerűen, de kitört a hab és kitöltés után is megállíthatatlanul habzott. Ez még hagyján, de a hab alatt szomorkodó sör is rossz izű, ihatatlan volt. Ment a lefolyóba.

Van másik, gondoltuk és kinyitottunk egy Rizmájer Cingulus Portert. Ez pont az ellenkező tulajdonságot mutatta, semmi habja nem volt, elszállt belőle az összes buborék, így se teste, se lelke nem maradt. Fájó szívvel, de ezt is kiöntöttük.

Bontsuk egy világost! Azzal talán szerencsénk lesz! A sorban egy kerekegyházi Domján láger következett, ami nem volt romlott csak kellemetlen illatú, enyhén ködös, rossz mellékízű. Nem volt sokkal jobb a Dósai féle világos sem, de ez legalább nem büdös, hanem csak kellemetlen mellékízű volt, viszont cserében se hab, se buborék.

Mielőtt feladtuk volna a heroikus küzdelmet, az etyeki pale aleval próbálkoztunk. Penetránsan büdös, romlott volt, de ezt legalább némileg magyarázta a szavatossági idő közeli lejárta. Ment mind a lefolyóba és őszinte sajnálatomra utánuk küldtem a köleses sört is, ami csak egyszerűen nem ízlett.

Mi ebből a tanulság? Tekintsük ezt a véletlenek szerencsétllen összjátékának, mert nyilván ilyen pechszéria egyszer esik meg az emberrel. Mindenesetre, mivel nem mindegyik sör volt romlott, hanem akadt olyan is, ami egyszerűen csak rossz volt, van egy fontos tanulsága a történetnek. Nevezetesen, hogy a sörfőzde mérete egyáltalán nem garancia a minőségre.



Twitter megosztás Google+ megosztás