Kocsmai monológ

2020. július 20. hétfő
A csávó olyan harminc éves lehetett. Körbejárt a kocsmában és mindenkitől cigit lejmolt. Kapni, persze nem kapott.

Végül odaért Lajoshoz, aki egy marokkal adott neki és még egy fröccsre is meghívta.A férfi eltette a cigarettát és gyorsan felhajtotta a bort, majd néhány köszönő szót mormolva kifordult a helyiségből. A törzsvendégek Lajosnak ugrottak, hogy mit kényezteti a hajléktanokat, még ideszoknak. Inkább őket hívja meg egy körre.

Lajos, aki aznap kapta meg az utolsó álláskeresői támogatását, már túl volt a küszöbsörön, Így válaszolt.

– Nektek nem tűnik fel, hogy az élet egyre inkább elviselhetetlen? Hát persze nem, de legalább is mintha tudomást sem vennétek róla. Az se számít, hogy az emberek lassan már a minimumot, hogy naponta háromszor ehessenek, hogy legyen lakásuk, munkahelyük sem tudják kielégíteni. Azt sem engedhetik meg maguknak, hogy néha kirúghassanak a hámból, mert már arról dönthetnek csak, hogy isznak vagy esznek, vagy arról, hogy melyik számlájuk tűr még némi halasztást. A legfontosabb problémájuk, hogy van-e még valami, amit érdemes megpróbálni áron alul eladni, hogy időt nyerjenek és folytathassák tovább értelmetlen életüket, melyről úgy gondolnak, mintha a dolgok rendben folynának ezen a világon. Reménykednek, hogy nincs már lejjebb, hogy nem lesz egyre rosszabb a helyzetük, bíznak benne, hogy végül nem jutnak el oda, hogy nem marad semmijük, csak nyomorult életük. Addig viszont nem sajnálják a nálunk szerencsétlenebbeket, elesettebbeket, kivetettebbeket – különbnek tartják náluk magukat. Aztán ha végül ők is ott találják magukat a legnyomorultabbak között csodálkoznak, hogy senki nem segít rajtuk, nem érez együtt velük, és naponta legfeljebb annyi jön össze, hogy a kannás borukat megvehessék. Majd, ha ti is itt tartotok, akkor feltéve, hogy még módomban fog állni, meghívlak benneteket is egy fröccsre.



Twitter megosztás Google+ megosztás