A kocsma dicsérete

Mint arról már ITT írtunk a dejvicei a vasútállomás restije rövidesen bezár. A „Dejvická nádražka” bezárására egyszer már tett kísérletet a bezárásra, de egy több ezer aláírást tartalmazó petíció azonban akkor még megmentette a népszerű sörözőt, amely 1873 óta működik. Akkor ez megmentette a „Dejvická nádražka”, a most azonban nagyon úgy néz ki, hogy a söröző bezárása elkerülhetetlen.

Az alábbi írás szerzője ONDŘEJ ŠTINDL újságíró az Echo24 munkatársa 2018-ban ezzel az írásával tiltakozott – akkor még sikeresen – a „Dejvická nádražka” bezárása, megszüntetése ellen.

„Hosszú szünet után újra aláírtam egy petíciót. A prágai Dejvice állomáson található kocsma megőrzésére szólt a felhívás. Tulajdonosa, az Állami Vasúti és Közlekedési Igazgatóság drasztikusan meg akarja emelni a bérleti díjat. Valószínűleg arra számít, hogy az állomás helyén más, jövedelmezőbb létesítmény épül majd, mint ami most van.

A Dejvická nádražka az a fajta hely, ahol azt mondják, „megállt az idő”. Kicsit zavaró, mert nem visszatekintésre késztetnek, hanem arra, hogy az idő múlik, és te is részese vagy ennek az elmúlásnak. A Dejvická nádražkában is lehet így filozofálni és meginni egy pohár sört, ami még jobbá teszi a filozofálást. Azt látja, hogy egy olyan helyen van, amelyen már rég átment az élet, sok tekintetben fiatalkori kocsmáira emlékeztet, de nem azért, mert valaki beletette a munkát, és a bazárokban kereste a megfelelő korabeli darabokat, hogy aztán stílusos egésszé összeállítsa őket. Valahogy szervesen alakult így a hely, amely több nemzedék életének szemtanúja volt, és ezeknek az életeknek a nyomai ott vannak a falai között, a régi és valószínűleg elhunyt törzsvendégek valamilyen módon még jelen vannak, néma tagjai a ma ott találkozó, sokszor zajosabb közösségnek. Vannak benne öregek, középkorú nosztalgiázók, véletlenül utazók, valami igazi érzésére éhes fiatalok, olyanok, akiket a sör alacsony ára vonz oda... Jól esik elképzelni, hogy néhány évtized múlva valamiért egészen más emberek ülnek majd ott, akik nem ismerik elődeik örömét és bánatát, de mégis részt vesznek bennük.

Prágában régen elég sok ilyen hely volt, de ezek rohamosan eltűnnek, a haladás megköveteli a magáét, és így tovább, és így tovább. Azok a vállalkozások, amelyeknek korábban némi légköre volt, felcserélhető helyekké válnak, amelyeket az a törekvés jellemez, hogy újak, barátságosak, jól megtervezettek és higiénikusan tiszták legyenek. Az ezzel kapcsolatos morgolódás az öregedéssel járó érzékenység jele is lehet. De szerintem ez nem csak róla szól. A cseh társadalmat zavarja, hogy úgy él, mintha elszakadt volna az időtől, a történelemtől – mind a „nagytól”, mind a sok kicsitől, a személyes vagy a családitól. Ahelyett, hogy az idő közös áramlása hordozná őket, az emberek hajlamosak lebegni az idő múlásával, kikötve és egyedül. Az olyan helyek, mint a Dejvická nádražka, egyfajta, minden bizonnyal elhanyagolható és jelentéktelen, de mégis igazi horgonyt jelenthetnek. Megszabadulni tőlük azonnali anyagi hasznot hozhat valakinek, de civilizálatlan és valójában önpusztító.”