A sörforradalmi Lengyelország

Néhányan talán még emlékeznek a nyolcvanas évekre, amikor a szó szoros értelmében a vodka tartotta a lelket a lengyelekben, mert az élelmiszerboltok ásítoztak az ürességtől és szinte minden csak „jegyre” volt kapható.

Persze a lengyeleknek, akárcsak a testvéri szocialista országok polgárainak az áruhiány, a sorbaállás, a jegybeszerzés, a valutázás nem számított újdonságnak. Az illegális piacnak köszönhetően azonban a lengyelek valahogyan csak beszereztek mindent, és az alkoholfogyasztás sem csökkent a kellő mértékben. Vodka járt mindenkinek – jegyre, havonta fél liter. Nem csak nyomdászok kerestek akkoriban jól, akik gondoskodtak róla, hogy bőven legyen vodkajegy a penzumon felül is, hanem a nagymamák és az eladósorban levő lányok is, akik eladták vodkajegyeiket.

Érdekesség, hogy bár annak idején Lengyelországban sört is alig lehetett kapni, miközben náluk itthon a csehszlovák és az NDK sörök mellett a zywieci és az okocimi lengyel „táncos” sörök is szélesítették a választékot. De legalább ennyire furcsaság, hogy 1992-ben mintegy hetven sörgyár működött a harminchatmilliós Lengyelországban és mindössze tizennégy millió hektolitert sört főztek. Az egy főre számított éves sörfogyasztás sem érte el a negyven litert. Ezzel a lengyelek nagyjából a görögökkel, az olaszokkal és a spanyolokkal együtt a sörivási statisztikák végén kullogtak. Csak az összehasonlítás kedvéért akkoriban a magyarok torkán évente fejenként kilencven liter sör folyt le.

A rendszerváltozás után Lengyelországban is megkezdődött a sörfőzdék privatizálása. Hiába igyekeztek meggátolni, hogy a lengyel söripar külföldi tulajdonosok kezébe kerüljön, idővel a számottevő sörgyárak a nagy multinacionális cégek kezébe kerültek. Nyilvánvaló volt a multik érdeklődése, hiszen az egykori szocialista országok közül a legnépesebb Lengyelországban hatalmas tartalékok voltak a sörpiac felfuttatására, és 1999-re a Carlsberg, a Heineken és a SAB is jelentős bevásárlásokat hajtott végre.

Az első kisüzemi sörfőzde a wrocławi Spíz már 1995-ben megkezdte működését, de az igazi fellendülés az utóbbi tíz évben következett be. 2010-óta sorra nyíltak a kisebb főzdék, és számuk 2018-ra megközelítette a százhatvanat, miközben ötven nagyobb sörgyár is ontja a söröket. A minőség is elég sokféle, hiszen több nemzetközi áruházlánc is Lengyelországban főzeti a „saját márkás” termékeit, ugyanakkor a nagy sörgyárak is főznek nagyon jó minőségű söröket.

A fejlődés elképesztően dinamikus, hiszen míg 2010-ben még csak százhárom sörfőzdében főztek sört, 2020-ra ez a szám majd háromszázra emelkedett. A fentebb már említett 1992-es tizennégy millió hektoliteres termelés megháromszorozódott és Lengyelország – Oroszország és Németország mögött – Európa harmadik legnagyobb sörgyártója lett. És ami elsőre hallásra még hihetetlenebb: az egy főre számított fogyasztásban a lengyelek már megelőzték a németeket és az osztrákokat is, és kilencvenkilenc literrel a csehek után a legnagyobb sörfogyasztóknak számítanak.

Ez természetesen elsősorban a nagyüzemeknek köszönhető. Így aztán érthető, hogy a választék, többségét a hazaihoz hasonló egyszerű lágerek uralják, ám a lengyelek szerencséjére mindig is kapható volt egy különleges sörtípus: a balti porter. A napóleoni háborúkig a Baltikumot az angolok látták el porter sörrel, de amikor a napóleoni háborúk alatt blokád alá kerültek a balti kikötők, a lengyelek, észtek, lettek és litvánok nekiláttak maguk is a balti porter főzésének, és a sörtípus a mai napig népszerű Lengyelországban. A számottevő különbség az eredeti és a balti porter között, hogy míg előbbi felső, utóbbi alsó erjesztésű és jellemzően jóval erősebbre – 5,5-9,5 alkoholszázalékosra – főzik, mint az eredetit. Illatában, ízében gazdag malátás édesség jellemzi, és a komló kevésbé hangsúlyos.

A másik sörtípus, amit a lengyelek magukénak vallanak, az a grodziskie, egy mindössze 3 százalék körüli alkoholtartalommal szerénykedő régi lengyel füstölt sör. Természetesen ez is ismét divatba jött a kisüzemek számának növekedésével, amellyel párhuzamosan a választék is bővült.

A „kézműves sörforradalom” Lengyelországban mindössze hét-nyolc éves, de elmondható, hogy mára már kilépett a gyerekbetegségeiből, és a minőségi sörök piacán a „kraft” komoly szereplővé lépett elő. A sörfőzdék száma rohamosan nő és nem kevesen vannak az ún. gerillafőzők, akik receptjeiket bérben főzetik le. A becslések szerint a kisüzemekben háromszázötven márkát gyártanak, a különféle sörök száma ennek többszöröse. Azt talán mondanunk sem kell, hogy itt is az IPA az első számú favorit, de nincs olyan sörtípus, ami ne jelenne meg a választékban. Az új lengyel fajták között vannak bizonyos motívumok. Igen népszerűek a füstízű, a búza, a rozs és a – nem tévedés – sós sörök is.

A varsói Jabeerwocky egyike annak az ötven sok csapos sörözőknek, ahol kizárólag a kézműves söröket kínálnak. Itt tizennyolc csapon folynak a különleges sörök. Természetesen a kisüzemek rendeznek sörfesztiválokat is, ahol rendszeresen harminc-negyven főzde mutatkozik be söreivel. Olykor itthon is találkozni lengyel kézműves sörökkel, az igazi sörínyencek számára már ismerősen cseng az Artezan, a Doktor Brew, a Kormoran, a Szpunt, a Stu Mostów, a Pinta, vagy a Brokreacja neve –, hogy csak néhányat említsünk a kisüzemek közül.

Ha a lengyelek megőrzik ezt a dinamikus fejlődést, könnyen meglehet, hogy a sörturisták számára Krakkó, Varsó vagy Wrocław rövidesen éppoly fontos célállomás lesz, mint annak idején, mikor az ottani jazz koncertekért szálltunk vonatra, és „habzó cseh sört” ittunk az étkezőkocsiban.