Olvasási idő: 2 perc
A magyarázatért évszázadokat kell visszamennünk az időben: oly messzire, amikor még nem a karóránkra pillantottuk, ha tudni akartuk hány óra van. A középkori városokban a plébániatemplomokban volt egy kis harang, melynek éles hangja a vendégfogadók és korcsmák záróráját jelezte.
A vendégek rémét, a vendégfogadók záróráját először 1310-ben rögzítették, kifejezetten müncheni használatra és innen terjedt el Európa-szerte. Betartását szigorúan ellenőrizték és ha az utolsó harangozást, a záróra jelét követően is tovább csapolták a sört, a kocsmáros súlyos bírságra számíthatott.
A záróráról magyarországi okiratokban először 1523-ban esik szó, amikor a soproni közgyűlés úgy határoz, hogy a Bierglocke, avagy a sörharang, amely a franciskánus templom tornyában lógott, este nyolc órakor szólaljon meg, azután már sört nem volt szabad kimérni. Érdekes módon a bormérést este kilenc óráig engedélyeztek a városban, de „azután senki se legyen a bormérésekben sem”, mondja a szigorú közgyűlési határozat.
A sörös harang amióta a záróra idejét a kocsmáros maga határozhatta meg, beköltözött a kocsmába. Többnyire csak díszként szolgál, de az angliai pubokban sok helyen még ma is egy kis harang megkondításával jelzik az utolsó rendelés leadásának idejét. Legújabban a harang megkondítása jelzi azt is, ha egy vendég a szokásosnál nagyobb borravalóval jutalmazta a pincért.
