Olvasási idő: 3 perc
Béla bemegy a boltba üveges sörért. A polcokon doboz doboz hátán: mindegyik úgy néz ki, mintha egy tetoválóművész és egy videojáték-grafikus közös gyereke lenne. A sör címkéje régen azt árulta el, ki főzte. Ma inkább azt, hogy a grafikus mennyi energiaitalt ivott munka közben.
Béla tudja, hogy a doboz praktikus. Könnyebb, olcsóbb, jobban védi a sört. Ezt minden második sörszakértő elmondja, mielőtt kinyitja a negyedik dobozt. Csakhogy az üvegnek volt stílusa. A kupakot le kellett pattintani. A sört ki kellett tölteni és a pohárban habja lett. Az első korty előtt volt tíz másodpercnyi ünnep.
A dobozzal nincs ünnep. Psssszt. És már vége is.
A legszomorúbb, hogy már nem is töltik ki. A dobozból isszák. Minek a pohár? Minek a hab? Minek a civilizáció? Ha így haladunk, tíz év múlva a gulyást is tubusból nyomjuk a szánkba.
Béla mégis vesz néha dobozos sört. Nem mazochizmusból. Hanem mert mást már alig lehet kapni. Az ember egy idő után nem a sört választja, hanem a csomagolást tűri. Otthon aztán dacosan elővesz egy korsót, és kitölti. Nem azért, mert ettől jobb lesz a sör. Hanem mert legalább úgy tehet, mintha még ő döntene valamiről.
Így aztán Béla, mély fájdalommal, de még mélyebb szomjúsággal búcsúzik az üveges sörtől, ami élt évszázadokat, hűvös eleganciában, büszke zöld és barna palástban. Nem volt hajlandó megalkudni a modern kor kapkodó tempójával: ő még megkövetelte a tiszteletet, a nehéz rekeszek cipelését és a sörnyitó rituális kattanását. Semleges üvegtestével óvta a komló lelkét, és makacsul ellenállt a globalizált alumíniumáradatnak.
Végzetét nem a minőség romlása, hanem a kényelem diktatúrája és az eldobható világ könyörtelensége okozta. Emlékét a sarki kocsmák kopott pultjai, az üvegvisszaváltók csilingelő zaja és a valódi söríz emléke őrzi mindörökké.
Legyen neki könnyű a föld – vagy legalább a szelektív olvasztótégely!
Illusztráció: ChatGPT
