Csak mértékletesen!

A kocsmák zárási idejét, hasonlóan az üzletek zárásához így délután hatban határozták meg. Az ausztrálok, akik régóta ismertek voltak a pint iránti eufórikus rajongásukról, általában délután ötkor fejezték be a munkát. Az új zárási időpont miatt így már csak egy óra ivási idejük maradt. Tehát észszerűen úgy reagáltak a rendeletre, hogy hatvan értékes percen keresztül csak és kizárólag csak arra koncentráltak, hogy minél több sört töltsenek magukba.

A kocsmák alkalmazkodtak ehhez a rohamszerú keresletthez. Mindent eltávolítottak a sörözőkből ami megakadályozta az embereket abban, hogy a bárhoz jussanak, például biliárdasztalokat, dartstáblákat vagy asztalokat és székeket. A csapolást is felgyorsították azzal, hogy a bárpultot telerakták poharakkal és elképesztő tempóval töltötték tele sörrel.

Így persze nem kevés sör ment kárba, ömlött a padlóra, de senki nem foglalkozott vele. A bár személyzete ebben az egy órában csak arra koncentrált, hogy minél gyorsabban  ki tudják szolgálnia közönséget. A falakat és a padlót lecsempézték, hogy megkönnyítsék a kiömlött sör és hányás eltakarítását. Ez a záróra remekül megfelelt a kocsmatulajdonosoknak. Teljes esti hasznot húztak egy óra munkával, és nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy foglalkozzanak olyan dolgokkal, ami vonzóvá teszi a kocsmákat.

És megfelelt a kocsmába járók ellenségénak, a mértékletességi mozgalomnak, akik minden este hatkor az utcán lévő részegesekre mutathattak, és azt mondták: „Látják, hogy néznek ki? Jó munka, hogy nem hagyjuk őket tovább inni!” Az a tény, hogy a rendszer az ivókon kívül mindenki érdekét szolgálja, azt jelentette, hogy az 1960-as évekig érvényben maradt. Szerencsére néhányan felismerték ennek az értelmetlenségét. Ahogy 1945-ben W. H. Woodward, bíró fogalmazott:

„Egy rendszer, amelyben... a polgárok két pofára issznak, mint disznók a vályúban, ezt kapják, ahelyett, amit szeretnének, és mint a disznók, többet nyelnek le a kelleténél, és ennek kiváltságáért a lenyelt disznóság költségének sokszorosát fizessék ki.”

Végül győzött a józan ész győzött, és a törvényt megváltoztatták. Nem meglepő módon az emberek lazábban és kontrolláltabban kezdtek inni. Az első világháború idején bevezetett szabályozás azonban a háború befejezése után csaknem ötven évig érvényben maradt.