Olvasási idő: 2 perc
„A Beisl egy bécsi mikrokozmosz, amelyben az élet valósul meg: nem elbűvölő, nem szép, de mindig hiteles.” A mondat Clemens Marschall írótól származik, aki Klaus Pichler fotóriporterrel néhány éve igyekszik megörökíteni a bécsi kocsmavilág kihalófélben levő műfaját, a kocsmát.
A „Wiener Beisl” egyik fontos jellemzője, hogy ugyanazok a vendégei, akik egykor, csak közben megöregedtek, az alkohol elhasználta agysejtjeiket és minimálisra csökkentette esélyeiket az érvényesülésre. Mivel a fiatalok már másfajta vendéglátóhelyeken pusztítják el napi alkoholszükségletüket, az olyan intézmények, mint a „Brantweiner” és a „Beisl” és néhány év múlva már csak emlékek lesznek.
Ezeknek a kocsmák a közönségét szinte kizárólag törzsvendégek alkotják. Az „idegenek” sokszor az ajtóból fordulnak vissza. Aki a pesti „nyócker” kocsmáiban szocializálódott, persze nem retten vissza, sem a félhomály, sem a tántorgó figurák láttán. Hazaérkezik.
A vendégek többségének – fogalmazzunk finoman – alkoholproblémái vannak és jó néhányan megfordultak már börtönben is. Szinte valamennyi vendégnek van valamilyen egészségügyi gondja, kapcsolati problémája és ott van a múltban a munkahely elvesztése vagy egyéb szerencsétlenség.
A múlt mégsem olyan fényes, ahogy azt beszélgetéseik során emlegetik. Mégis, amíg még meglesznek a „bejzlik”, lesz egy hely, ahol kibeszélhetik bajaikat, találkozhatnak a cimborákkal és időnként még segítséget is kaphatnak a szesztestvérektől. Az ilyen régi kocsmákban a vendégek sokasága harminc-negyven éve jár a törzshelyére és most úgy néz ki ennek rövidesen vége.
Hogy velük mi lesz, senki se tudja, de talán nem is érdekel senkit. A könyv legalább az emléküket megőrzi: Clemens Marshall, John Pichler Golden days before they end
További kocsmafotókért kattints a névre! Fotó: Klaus Pichler
