Olvasási idő: 3 perc
„Végül a Village-ben töltöttem az éjszakát. Fura nyugtalanság izzott a levegőben, tétova energia, ami elerőtlenített, mégis mozgásban tartott. Péntek este lévén a legtöbb bár zsúfolt és zajos volt, ahogy ilyenkor általában. Megjártam a Kettle-t, a Minettát, a Whiteyt, a McBellt, a San Giorgiót, a Lion's Headet, a Rivierát meg más helyeket, amiknek már a nevére se emlékszem. De sehol se bírtam elülni, egyet ittam, aztán álltam is tovább, úgyhogy az alkohol hatását lényegében kigyalogoltam két ital között. Csak mentem és mentem, nyugatnak sodródtam, el a turistaközponttól, közelebb ahhoz a részhez, ahol a Village nekidörgölőzik a Hudson folyónak.”
Lawrence Block A halál völgyében című regényéből idéztem a fenti pár sort. A magam részéről soha nem értettem a szlalomozást a kocsmák között. Még Prágában sem, ahol – ha nagyobb társasággal mentünk – nem ritkán maradtunk magunkra egyik barátommal, mivel a többiek szinte versenyt futottak, hogy minél több kocsmát végiglátogassanak. Prágában talán mentség ez a rohanás, mert mi lesz, ha nem issza végig a hrabali-szlalomot az ember? Mit szólnak majd Pesten a barátok, ha napi tucatnyi sört nem tucatnyi kocsmában itta meg?
De itthon, mire ez a rohanás? Ez nem sör-, hanem kocsmamaraton, hiszen nem a sörivás, nem sör a lényeg, nem a barátokkal való kvaterkázás lehetősége, nem egy-egy helyiség szellemének a felfedezése a cél, hanem valami esztelen jövés-menés egyik helyről a másikra. A pesti Sörmaraton épp ezt figurázza ki, amikor újabb és újabb Guinness rekordokat dönt a huszonnégy óra alatt végigivott mintegy háromszáz kocsmával. Ami vicces évente egyszer, az egyáltalán nem az nap, mint nap. Különös tekintettel arra, hogy a sörivás sokkal inkább gyalog-galopp, mint száguldás a semmibe.
Álljunk már meg néhány sörre!
