Béla – apák és fiúk

Béla elképzelte már párszor ezt az estét. Ketten ülnek egy kocsmában, vastag korsók az asztalon, lassú beszélgetés, néha csend. Nem nagy dolgokról. Csak úgy. Mint ahogy az ember sör mellett beszélgetni szokott. Mikor látja fia előtt a koktélt Béla ilyenkor érzi magában megmozdulni az ősi apai reflexet:, hogy elmagyarázza, hogy a sört meg kell tanulni. Hogy a jó ízekhez megértéshez idő kell. Hogy egy rendes férfi előbb-utóbb úgyis felfedezi a sört. Aztán egyszer csak rájön, hogy pontosan ugyanazt csinálná, amit mindig kifigurázott másokban. A saját megszokását nevezné ízlésnek.

A beszélgetés eleinte döcögött, mint mindig azok között, akik szeretik egymást, de nem szokták kimondani. Béla a sörről beszélt, a fia zenéről, telefonokról, emberekről, akiket Béla nem ismert. Néha elhallgattak. Régen Béla ezt kudarcnak érezte volna. Most már tudta, hogy a csend is lehet közös. A  fia nem kevesebbet akar az estétől, csak mást. Neki nem a sör a fontos, hanem hogy ott legyen az apjával. Nem a korsó számít, hanem az idő. És lehet, hogy az ő generációja már nem akar úgy inni, mint az apák. Nem akar egész este ugyanabban a kocsmában ülni, és nem akarja az alkoholt identitásnak tekinteni. Béla rendel egy sört, a fia valami, gyanús citrusos dolgot. Egymásra néznek, és végül mindketten elnevették magukat, mert megértették, igazságot: a sörözés sosem a sörről szól igazán.

Az este végül jól sikerült. Nem úgy, ahogy Béla húsz évig elképzelte, hanem sokkal halkabban. Nem lett belőle nagy apa-fia pillanat, nem hangzottak el életbölcsességek, és a fiú sem kérte ki hirtelen az első barna sörét.

Csak ott maradtak még egy körre.

Hazafelé menet Béla azon gondolkodott, vajon lesz-e valaha igazi sörivó a fiából. Aztán rájött, hogy rossz kérdést tett fel magának. Nem az számít, ugyanazt isszák-e, hanem hogy lesznek-e még ilyen estéik.

Fotó Victoria Orozco / Unsplash