Olvasási idő: 2 perc
2000-ben körülbelül hatvanezer volt, most pedig körülbelül jó, ha van negyvenötezer. A záróra új értelmet kapott, átlagosan tizenkét óránként zár be egy kocsma. A megmaradtak közül is sok felismerhetetlen, mivel franchise kávézóvá, vagy a mostanban oly divatos gasztropubokká alakították őket.
A hajdani kocsma idealizált képe utáni vágyódás azonban nem új időtöltés. Valószínűleg majdnem olyan régi, mint maguk a kocsmák. Valójában a kocsmai beszélgetések egyik legfontosabb eleme, ha felidézzük, hogyan működött egy adott kocsma. A nosztalgikus siránkozás végül is gyakorlatilag a részegség tünete.
A kocsmák bezárása valódi veszteség a brit életforma számára? Valóban a társadalmi szövet egy létfontosságú részét hanyagolták el, vagy semmi más nem történt, mint a tradicionális pub-ok felett eljárt az idő? A Campaign for Real Ale -t (Camra), és minden bizonnyal igennel válaszolna a két kérdésre, hiszen a a kocsmák bezárását tavaly „lehangolónak” minősítette.
– Amit a legjobban szeretünk a múltban, hogy már nincs itt – halottam valakitől egy ilyen kocsmasirató beszélgetésen. És valószínűleg tökéletesen igaza lehetett, hiszen, a legtöbb kocsma azért zárt be, mert a közönség elpártolt tőle. Optimisták szerint az üzletágban a forgalom valójában változatlan maradt, ami arra utal, hogy a dolgok nem állnak olyan rosszul, mint azt a bezárások sugallják.
Az viszont tény, hogy a fiatalok egyre kevesebben látogatják a PUB-okat. Ahogy egy kocsmáros megfogalmazta: „Harminc éve a sörözőm vendéginek átlagéletkore 30 év volt, ma sajnos közelebb van a 60-hoz, mint az 50-hez.”
Tekintve, hogy az valóban világjelenség, hogy a kocsmalátogatók életkora folyamatosan nő, kérdés az, hogy a Z-generáció tagjait be lehet-e édesgetni egy sörözőbe
