Egy német ale

Amikor a XIX. század közepén a német – és európai – sörfőzők többsége áttért az új stílusú alsóerjesztésű – azaz a lager – sör főzésére, Düsseldorfban és környékén dacosan tartották magukat a hagyományhoz. Az alt – azaz az „öreg” – errefelé mind a mai napig a legnépszerűbb sör. Akárcsak legközelebbi rokona az angol ale, az alt is felsőerjedésű sör. A düsseldorfi sörfőzők azonban rájöttek, hogy a sör, ha hideg helyen hosszabb ideig tárolják, akkor dúsul, az alacsony hőmérséklet megnöveli tisztaságát és enyhíti karcosságát.

Így hát megőrízték a jól bevált módszert, és az altbiert, akár déli unokatestvérét, a kölscht, a mai napig melegen erjesztik, amit a hideg érlelés – pihentetés – egy-két hónapos időszaka követ. Nem véletlen hát, hogy a düsseldorfi sörfőzdékből kikerülő vonzó bronz- vagy sötét rézszínű altok teljesen más karakterűek, mint a többi sör. Az első korty finom kesernyéssége nem fedi el az altbier finom savanykás ízét sem. Az újabb kortyokkal rövidesen erőteljes malátaíz jelentkezik, de a sör utóízét leginkább egy zavarbaejtő, szomjoltó savanykásság jellemzi.

A legnagyobb gyártók: az issumi Diebelst és a helyi Frankenheimet már bekebelezeték a multik. Sörturistáknak ezért is a kisebb helyi főzdéket ajánljuk. Ilyen a Schumacher, a Füchschen, a Schlüssel és az Uerige – melyek sörei a város határain kívül alig beszerezhetők. Ennek ellenére a kocsmák közönsége nem aggódik, hogy bármelyik sörforrás elapadhat. Düsseldorfban ezért ismeretlen a korsó fogalma. Az altot kizárólag magas, henger alakú, háromdecis üvegpohárból isszák, így az mindig friss és hűs marad.