Kádár-kori sörözés

Anno ugye nem sokat lacafacázott az ember, ha sört akart inni. Bement a munka-, vagy lakóhelyéhez legközelebbi kocsmába, kért egy blokkot a kasszánál, majd ezt a cédulát egy korsó sörré konvertálta. A legritkább esetben kellett hosszassan  tanakodnia, hogy milyen sört igyon, mert a választékot jellemzően egyfajta világos sör jelentette. Ez alkalmasint lehetett kelet-német, csehszlovák gyártmány, rendkívüli esetben jugoszláv vagy lengyel, de jellemzően természetesen magyar. 

Az szinte csodának számított ha valahol barna sört is csapoltak – hirtelen nem is emlékszem, hogy egyáltalán létezett-e ilyen. Üvegesben igen, de ez sem volt jellemző. A magyar ember, ha sörözött világos sört ivott. Fogalma sem volt arról, hogy mi a különbség a láger és az ale között, de miért is érdekelte volna mikor úgyis csak egyféle világos sör volt, ami többé-kevésbé egy kaptafára készült. 

A sört is majdnem minden sörözőben egyforma füles korsókba mérték és semkinek nem jutott volna eszébe a sör habja felett elméleteket gyártani a hab tartósságáról a sör illatáról vagy italban felfelé törtető buborékokról ódákat zengeni. Itta a sört és örült, hogy a félliteres korsóból csak féldeci hiányzott, mikor megkapta. Szóval a sör világos volt, majdnem félliter és ennyi.

Biztos volt pohár vagy pikoló sör is, de ezek a mértékegységek ismeretlenek voltak egy igazi sörivő számára, ahogy az is, hogy a sörivás egy korsó sört jelentsen. Ilyesmi csak nagyon stréber férfiak esetében volt elképzelhető. A többség társaságban ivott, ez a társaság tagjainak számával megegyező számú korsót jelentett, vagy ennek egészszámú többszörösét.

Ez volt egykor a sörözés – egy fogalom, ami mindenkinek ugyanazt jelentette.