Sörözni járvány idején

Aki ismer, tudja őszinte híve és nagy barátja vagyok a korai sörözésnek – mondta Géza, aki tényleg rendszeresen töltötte délelőttjeit a sörös korsó mellett. Tehát tulajdonképpen különösebben nem érintette a jelenlegi záróra. Géza azonban nem örült. Hogy is örült volna, hiszen számára s sörözés természetesen nem merült ki a reggeli és ebéd között megivott sörökben.

A sört Géza természetesen valamelyik törzskocsmájában fogyasztotta emberemlékezet óta, ugyanis a sör szerinte társasági ital, a beszélgetések kovásza, a szellemesség tápláló forrása, amit csak barbár iszik otthon, üvegből, a hűtónek támaszkodva. Nem, ehhez közeg – azaz kocsma – és társaság szükségeltetik. Legalább is Géza szerint, aki ilyen merényletet soha nem követett el az ő kedves söre ellen. 

Most azonban, hogy a járvány miatt bevezették a kora délutáni zárórát, felborult az eddig megszokott életritmusa. Dönteni kellett ugyanis, hogy vagy lemond az ebéd utáni sziesztáról, vagy lemarad a szokásos délutáni, az emésztését segítő kocsmai sörözésről. Otthon sörözni – dohogott tehetetlen dühhel Géza, hogy ezt kellett megérnie.

A korai záróra miatt, megfordult a fejében, hogy ő akkor inkább leszokik a sörözésről, de ez nem túnt kivitelezhető opciónak. Aztán az is eszébe jutott, hogy meghívja cimboráit magához a délutáni sörözésre. Ekkor hasított belé a felismerés, hogy soha nem járt egyiküknél se, se azok nála – ez nem volt szokás közöttük.

A sziesztázásra szánt időt sem akarta megkurtítani, hogy egy órácskát  kvaterkázhasson a komáival, hiszen időkorlátok közé szorítva nem lehet jóízűen beszélgetni. Így aztán nem maradt más hátra, mint otthon inni és várni, hogy a dolgok visszazökkenjenek a megszokott kerékvágásba.