Olvasási idő: 6 perc

Több, mint 25 éves alkoholbogári múlttal bíró budapesti lakosként, megosztanám gondolataimat, hogy vajon mennyi esélye van, ma egy nagyvárosi magyar honpolgárnak, hogy az általa favorizált sörkimérések egyáltalán megérik azt az időtartamot, hogy törzshely válhasson belőlük. Vajon mi, magyar nagyvárosi sörbarátok lehetünk-e olyan kivételezett helyzetben, mint például az a két prágai öregúr, akik nyolcvanhárom és nyolcvanhat évesen ültek a Tigrisben, és mint kiderült ketten együtt összesen legalább százhúsz éve járnak oda. Akárhogy is nézzük, ez már kész történelem.

Szóval, úgy döntöttem, gondolatban végig megyek a magam huszonöt évnyi, sörrel kitaposott ösvényemen. Történetünk valahol a hőskorban indul, amikor még volt piros és zöld címkés Dreher, amikor az angolok még kamionszám vitték a Bak sört Kőbányáról, amikor a Soproni Ászok üveges változatban is ihatatlanul fém ízű volt, de a kóla már nem számított a Nyugat ópiumának, és a menőbb közértekben még eredeti német import Spatent lehetett kapni.

A kocsma ízére eszmélésem valahol Zuglóban történt, és a kerület egészen sokáig kitartott, mint számomra a város bulinegyede. Elsőként a kerületi kék-sárga egyesület uszodájának egy hátsó sarkában kialakított inkább játéktermet kell említenem, ahol nyerőgépek nem voltak, de végeláthatatlan darts, biliárd és Mortal Kombat csatákban meríthette le az ember a nem létező energiatartalékait, hogy aztán egészen kellemes Löwenbraut fogyasztva töltse azt újra. A hely tudomásom szerint már nem létezik.

Az evolúció következő lépcsője az Erzsébet királyné útja és a Rákospatak utca sarkán lévő Királynő söröző volt Szilvivel és Emesével. Végeláthatalan snapszercsaták a haverokkal, közben sör és kancsós bor, mert kezdő fiatalként nagyon másra nem futotta. Majd bülbülhang és szeráflant, és a felajánlás, hogy amennyiben úgy gondoljuk, hozzunk kis névtáblákat, hogy felcsavarozzák azokat a székeinkre. Röviden: igazolt TÖRZSVENDÉG-státuszt kaptunk! Amiből persze nem lett semmi, mert a hely bezárt, átalakult, hosszú agóniába kezdett, végigjárva a kocsmák összes stációját a sörözőből a lepukkant késdobálóig, hogy aztán egy éles váltással nyomda legyen belőle. Azaz ennek a kocsmának is kampec.

Semmi gond, szomjas ember előtt nincs lehetetlen, elindultunk a Belváros felé. Itt jöhetnek rövid, de annál lélekromlóbb történetek például a néhai Ferenc József sörözőről, ami csak azért kapta tőlem a néhai jelzőt, mert egyik héten a személyzet még tudta ki vagy, és mit iszol, a következő héten, egy hét közben bekövetkezett üzemeltető-váltás kapcsán már nem is köszöntek, mikor beléptünk. Fogalmazzunk úgy, nem esett jól…

Szerencsére időközben rátaláltunk egy igazi gyöngyszemre, ez a Vagon volt – a szintén néhai – Közlekedési Múzeum mellett. Zseniális hely, tavasztól őszig árnyas, kellemes és hangulatos, télen még inkább, amikor a vasúti kocsiba zsúfolva műveltük ugyanazt, mint az év egyéb időszakában. A csapokból folyt a régi idők Staropramene, barna, világos és „átszálló” – leánykori nevén „rigó”, de itt talán autentikusabb a „vágott” megnevezés – és sörkorcsolyaként csirkemájas zsíroskenyér hagymával. Hosszú, boldog és nyugalmas évek következtek, és már-már úgy tűnt, a hely tökéletes úton halad az „Életem kocsmája” felé, amikor jött a parádés ötlet, hogy a Ligetből legyen Kisgömböc-land, ezzel párhuzamosan pedig megpecsételődött a Vagon sorsa is.

Nyilván megtört bennem valamit, illetve tört volna, ha az akkor induló Gozsduban nem nyitott volna kocsmát két barátom Szomszéd név alatt. Benne csapon Klaster, Jezek, és üvegből magyarhertelendi remekművek. A cégér, valamint a belcsín és belbecs egyaránt alkalmasnak mutatta a helyet arra, hogy a régóta magammal hordozott névtáblát végre felcsavarozhassam valahová. Nem akarom pattanásig feszíteni a kedves Olvasó idegeit: a Gozsdu bulinegyeddé fejlődése szépen, lassan, de határozottan elsöpörte a kocsma koncepciót, és vele együtt a Szomszédot is.

Még néhány név az áldozati listáról, csak felsorolás jelleggel: Jaromir Mini Garden, Ogre bácsi kocsmája, Csaka*. És persze nyíltak új helyek, de néhány kivételtől eltekintve legtöbbjükből pont a lélek hiányzik, amitől az ember otthon érzi magát, és hosszú évekre elkötelezi magát.

A közelmúltban egyedül autóztam városban, és azon gondolkoztam, hogy fogom a lányaimat múltidézve végigvinni a városon, és miközben a múltam egyre több szelete lesz az enyészeté, tűnik el, miközben nem, vagy csak nagyon ritkán teremtődnek olyanok, melyek esélyesek erre a törzshely „rangra”. Lassan, de biztosan, ha így haladunk, nem lesz mit mutatnom nekik.

 

*Csaka: egy rövid magyarázat erejéig én úgy gondolom, ennek a helynek Gergő a szíve és lelke IS volt, és bár nincs kétségem afelől, hogy az új tulajok a választékot legalább olyan színvonalon viszik tovább, de az már nem fog visszatérni, hogy a izgalomtól kissé remegő lábakkal, nem kevésbé dekadens módon kérdezed a pultban álló nagydarab palitól, nincs-e valami jó söre ????