Sör és hamu

Négy sírásó sörözött a költő síremlékének lapján. A hét üveg, melynek tartalmát már elköltötték a mulandóság napszámosai, félkört alkotott a betonlapon. A maga szerény módján hétköznapi emlékműnek hatott. A sírásók szerszámai a szomszédos, frissen ásott sírgödör szélén hevertek, ők pedig a pihenés kortyai között egy hamvasztó ember felszarvazásának a történetét rakták össze a temetői pletykák töredékeiből. Időközönként jóízű nevetés harsant. A szemközti parcellán felháborodástól megnyúlt arccal emelkedett fel felesége sírja mellől egy férfi és szólított meg egy arra haladó sovány, magas, sápadt öregurat.

– Látja, uram?
– Mit? – kérdezte hűvösen a szikár.
– A sírásókat!
– Látom.
– És nem háborítja fel?
– Mi? – nézett türelmetlenül a tolakodó özvegyre a magányos öreg.
– Söröznek a temetőben! Az ország jelentős költőjének a sírján! 

– Nem háborít fel – tekintett barátságosan az újabb sörösüveget körbeadó sírásókra az ismeretlen öregember.
– Nem?
– Nem. Sőt, elárulhatom, hogy véleményem szerint a költő, amióta halott, nem érezte magát olyan jól, mint most, amikor söröznek rajta. Különösen az tetszhet neki, hogy éppen sírásók teszik. A költő úgy érezheti, hogy maga Shakespeare ültette sírjára ezeket az embereket nagyrabecsülése jeléül.
– Nem értem, mit beszél.

– Nem baj, az a fontos, hogy megnyugodjék. Ehhez azonban tudnia kell, hogy a költő, amióta örök álomra hajtotta fejét, egyszer volt igazán felháborodva. A temetése napján. Amikor itt ácsorogtak a sírja körül koszorúkkal a hivatásos megrendülők, a gyászból is előnyt húzók, a közönyösek, akik a szertartás első perceiben baráttá könnyezték magukat. Egyszóval az utókor. Ne bántsa a sírásókat, uram, ők biztosan kirángatják a költőt a hallhatatlanság unalmából, és talán el is feledtetik vele a képmutatás fárasztó napját, a temetését.
Az özvegy felháborodása sérelemmé jegesedett. Úgy érezte, a vén bolond özvegyi gyásza mélységét éppen úgy kétségbe vonja, mint a társadalmi megrendülés őszinteségét.
– Honnan tudja, hogy képmutatás volt a temetés? – kérdezte gúnyosan.
A költő sírján a kilencedik üveg koccant. a hamvasztó ember felesége az elbeszélők szerint épp most kapta fel bugyiját, a lombok között rigók harsogtak. A hórihorgas öreg mozdulatlan arccal válaszolt.
– Én tartottam a gyászbeszédet.
Búcsú nélkül ment tovább az úton. Járása könnyű volt és határozott, mint azoké az öregeké, akik nemcsak ismerik az emberi természetet, de büszkék is rá.

Photo by Edward Howell on Unsplash