Olvasási idő: 2 perc
A törzsvendégek sok mindent tudnak egymásról. Olyasmiket is, amiket talán még a rokonok sem. Persze a kocsmán túli életből legalább ennyi minden rejtve marad előttük. Nem is illik faggatózni: mindenki annyit mond el magáról, amennyit jónak lát. A rendes kocsmát onnan ismerni meg, hogy a törzsvendégeknek van törzsasztaluk – vagy legalább egy megszokott könyöklőjük –, ahová más nem ül le csak úgy. Ez nem holmi hóbort: a törzsvendég alakítja ki a kocsma arcát, hangulatát, levegőjét. Rájuk talán még igazabb a mondás, hogy minden zsák megtalálja a maga foltját. Minek is járna az ember olyan helyre, ahol nem érzi jól magát?
A törzsvendéget mindig várják. A cimborák biztosan, és nagy valószínűséggel jobban, mint otthon az asszony. Várja a csapos is, aki már tölti is a szokásos italt a külön polcon tartott korsóba – abból persze csak ő ihat. Mesélik, hogy van egy kocsmáros, akinek már az apja, sőt talán a nagyapja is ezt a mesterséget űzte, és aki egy vitrinben őrzi a régi törzsvendégek nevével ellátott poharakat. Családi örökség ez. Ha van igazi halhatatlanság, hát ez az: minden pohárhoz egy arc tartozik, meg egy rakás történet, amiket már senki sem tud pontosan ugyanúgy elmesélni.
Amikor egy kocsma bezár, a törzsvendégek szétszélednek. Furcsa módon nem együtt keresnek új helyet, hanem mindenki megy a maga útján, amerre a szél fújja. Egy kocsma megszűnése a törzsvendégnek olyan, mint amikor széthullik a család. Egy elrontott házasság sem lesz jobb attól, hogy az ember új lakásba költözik. A csapos is eltűnik: valahol máshol folytatja, új vendégek szokásait tanulja. A régiek csak akkor jutnak eszébe, ha véletlenül egyikük betéved hozzá egy ital erejéig.
