A lélektani határ

Nem ma történt, tán igaz sem volt, hogy huszonöt forint volt a csapolt Pilsner Urquell a Szondi utcában. Havi hatezret kerestem, így aztán megengedhettem magamnak, hogy azt igyam, ne a tizennyolc forintos Kőbányai Világost. 

A történet egy nyári napon esett meg, amikor véletlenül összefutottam Joci barátommal. Megörültem, hogy találkoztunk, hiszen így partner is akadt a sörözéshez, mert tudtam róla, hogy mindig szomjas, akárcsak én, akkor ott a Szondi és Eötvös sarkon.

Annyira megörültem, hogy nem magamban kell támasztanom a pultot, hogy rögvest kikértem az első kört, két korsó pilsenit, de csapolhatja a következőt is, kedélyeskedtem a csapossal, mert nagyon szomjasak vagyunk.

– Állj, állj! – szólalt meg a cimborám – Én nem kérek pilsenit, nekem a kőbányait csapolja.

– Ne viccelj már, a vendégem vagy mind a két sörre! – mondtam neki.

– Nem! – jelentette ki határozottan – Ennyiért még akkor se esne jól, ha te fizetsz.

Végül is ebben maradtunk és kértem neki két kőbányait. Megértettem, hogy Jocinak valahol húsz forint alatt van a lélektani határ, amennyinél többet, pedig nagyon szerette, nem hajlandó kiadni egy sörért és ha ennyi, akkor az akkor is annyi, ha a haver fizet.

Mindez arról jutott eszembe, hogy olyan sokszor beszélnek az ár és az érték arányáról, mintha a kortyban ott lenne az olcsóság édes íze, vagy a drága sör keserűsége. Holott arról van csak szó szerintem, hogy mindenkinek van egy lélektani határa, amennyit még jó szívvel kiad egy sörért.

Nem az ínyencekre gondolok persze, akik mindent pénzt megadnak a legújabb New England Triple IPA-ért, hanem azokra, akiket a frász tőr ki ha ezerötszázat kérnek a Balatonon négy deci, műanyagpohárba mért Dreherért, vagy inkább nem isznak, ha ezer alatt nincs sör a sörözőben, és már a nyolcszázat sem fizetik ki a külvárosi kocsmában a pilseniért.

Nincs ezzel semmi baj, csak nem kell az ár-érték viszonyra hivatkozni, hanem csak annyit mondani, hogy én ennyit nem adok sörért!