Olvasási idő: 3 perc
A latin-amerikai bennszülöttek már jóval az európaiak megérkezése előtt többféle sört főztek a rendelkezésükre álló összetevőkből. Közép-Amerikában a maják erjedt kukoricaszárból készítették, az észak-mexikói aztékok pedig csírázott kukoricából főzték sörüket. A legenda szerint a Titicaca tó körül élő inka törzsben az erre a célra kiválasztott szüzek feladata volt, hogy megrágják a sörfőzéshez használt, főtt kukoricakását. Úgy hitték, hogy csak a lányok szépsége és nyáluk tisztasága indítja meg a fermentációt.
Amikor a spanyolok már meghódították a kontinens nagy területeit, a parasztok még akkor is pulquét készítettek az algave növény levéből. A név a spanyol „rothadt” szóból ered, mivel az italt csak egy napig lehet eltartani, azután megromlik. A pulque és más honos italok a mai napig megmaradtak Latin-Amerikában. A Felső-Amazonas távoli vidékein legalább a 15. század óta készítenek egy barnasört, sötét színét a pörkölt árpa adja, és egy lupin nevű növénnyel ízesítik. Érdekességként megemlítjük, hogy a modern malátázás elterjedése előtt a latin-amerikai sörfőzők a gabonát a napon szárították, s ettől söreik vörösesbarna színárnyalatot kaptak.
Kis spanyol sörfőzdék – cerveceríák – már a 16. századtól kezdve épültek a kontinensen, de az olyan szeszesitalok, mint amilyen a mescal és a tequila, népszerűbbek voltak a sörnél egészen addig, amíg a 19. században meg nem érkeztek a jéggyártó gépek. Az első lager söröket sencillának vagy corrientének nevezték és nyilván nem véletlen, hogy azokat a sörfőzdéket, ahol ezeket a söröket főzték, bajorok, svájciak és elzásziak alapították.
A politika furcsa fintora, hogy Mexikónak rövid ideig – 1864-1867 között – Habsburg császára volt, a végül kivégzett I. Miksa személyében. A politikai kaland talán egyetlen máig ható következménye, a nagy bécsi sörfőző, Anton Dreher hatása az ország sörfőzésére. Az ő félbarna sörei, melyekhez karamellmalátát és világos malátát is használtak, Ausztriából gyakorlatilag eltűntek, de Mexikóban még ma is eleven a hagyományuk.
