Olvasási idő: 3 perc
Az egy főre jutó fogyasztás a késői középkorban egyes vidékeken elérte a napi négy-öt litert is. Ez bizonyítja, hogy sok helyen a sörnek nem volt alternatívája az italok között, illetve, hogy az akkoriban főzött sörök többsége meglehetősen alacsony alkoholtartalmú volt.
A mulatságra, a társas szórakozásra a különféle ünnepek, karneválok, éves vásárok, esküvők, keresztelők és a temetések adtak alkalmat. A régi világban pedig egy-egy ilyen esemény bizony több napon át is tartott. Persze ne feledkezzünk meg a vasárnapokról sem! A jó keresztény Európában a hetedik nap a pihenésé és a szórakozásé volt. A vasárnapi mise után a derék polgárok siettek a közeli kocsmákba, ahol hatalmas méretű korsóikba kapaszkodva vitathatták meg a világ folyását. Mások tekéztek, kártyáztak vagy vándorszínészek játékát élvezték. Megint mások maguk is rímfaragásba fogtak a kocsmaasztal sarkán. Egy dolog azonban közös volt bennük: a söröskorsó mindig ott volt a kezük ügyében.
A középkori polgár minden lehetőséget megragadott a sörivásra: sörözött munka előtt, munka közben és munka után is. Azonban ne csodálkozzunk ezen! A középkori ember igen kemény életet élt: az egészségügy még igencsak gyerekcipőben járt, az orvosokat, vagy az annak vélt kuruzslókat csak a nagyon gazdagok tudták megfizetni. A hétköznapi ember tudatában volt annak, hogy bármikor, bármelyik nap meghalhat. Ha éppen nem valamilyen betegségben, akkor balesetben vagy valamely fegyveres konfliktusban. A lélektani hatás tehát meglehetősen erősen hatott abba az irányba, hogy addig kell élvezni a földi örömöket, amíg lehet.
Az egyházi atyák természetesen nem nézték jó szemmel ezeket - az ősi, pogány hitvilágból eredeztethető — profán ünnepeket, de minden tiltás hiábavaló volt. A fékeveszett, zabolátlan tivornyáknak ez a korszaka végül a puritán reformmozgalmakkal, majd az azt követő ellenreformációval zárult le.
