A zene, a zene, a zene – kell?

Ennek ellenére a legtöbb kocsmában a kereskedelmi rádiók adása vagy valamilyen gépzene szinte mindig szól. Arról nem is beszélve, hogy jártunk már olyan helyen, ahol a méretes televizión zenei klipeket nem csak hallgathatunk, de bámulhatjuk is a képeket. Vagyis nem a kellemes kocsmazaj, a poharak csilingelése és a beszélgetések moraja ad aláfestést a sörözésnek-borozásnak.

A magunk részéről semmi kifogásunk a zene ellen, szívesen hallgatjuk otthon vagy koncerten, de a kocsmába nem zenét hallgatni és tévét nézni járunk, hanem inni és beszélgetni. Nem egyszeri tapasztalat, hogy a szinte üres kocsmában, külön kérésünkre sem voltak hajlandók lehalkítani a zenét, úgyhogy menekülőre fogtuk a dolgot.

A legszebb történet az egyik Blaha Lujza tér közeli kocsmában esett meg, mikor a felszolgáló azt válaszolta, hogy mindjárt elmegy a fönök és akkor lehallkítja a zenét, ami neki is az agyára megy. De szintén hasonló tapasztalatunk volt egy rákospalotai kocsmában, ahol a pultos – bár maga se nézte – nem volt hajlandó kikapcsolni a tévét. Viszont dicséretére legyen mondva legalább a hangot levette.

Az élőzenével természetesen nincs semmi bajunk, hiszen az más tészta. Sőt! Azzal se, ha a háttérben halkan szól a muzsika a rádióból, a számítógépről, vagy a wurlitzerből. A hangsúly a hangerőn van! Ne remegjenek bele a poharak és ne kelljen emelt hangon kiabálni egymással, ha beszélgetni is szeretnénk és nem csak piálni – hiszen ez a kettő együtt a kocsmába járás lényege.