Olvasási idő: 3 perc
Hát igen, ez a mi szerencsétlen történelmünk, amit még a magyar nyelvet sem ismerő, kapitalista Dreherek magyarosításával próbáltak magyarrá tenni. Holott a Dreherek fő ereje épp az volt, hogy egy nemzetek felett átívelő, multinacionális birodalmat hoztak létre, még ha ezt a céget eredetileg a monarchia keretei között valósították is meg.
Mindegy is, bármennyire igyekszik is a regény a Dreherek emberbarát portfólióját a középpontba helyezni, azért a család kétségtelenül a legrámenősebb módszereinek köszönhetően lett a kor legjelentősebb söripari tényezőjévé. Nem is lepődtünk meg, hogy a mai Dreher sörgyár egyenesági leszármazottjának tekinti magát, függetlenül az előző dél-afrikai, vagy a jelenlegi japán tulajdonostól. Így helyben kaptak egy remek marketing sztorit, a kisemmizett Dreher Jenőtől elorzott, államosított, majd 1990 után privatizált sörgyárban.
Ennek a marketing építkezésnek a legnagyobb gondja, hogy miképp faragjon a Dreher családból valamilyen módon, sikeres magyar vállalkozót. Hiába az Élessaroknál levő út átnevezése Dreher Antalra, az Antonok Antonok és osztrákok maradtak, minden magyarországi szociális befektetésük ellenére is.
Ezt a névkérdést Iglódi Csaba nagyvonalúan átlépi, a könyv egyik oldaláról a másikra, minden magyarázat nélkül, Antalok lesznek az Antonok, akik, mint azt a levéltári kutatások is bizonyítják, még a magyar nyelvet sem beszélték. A tények ugyan makacs dolgok, de mindez kit érdekelne, ha az első kötetes író, Iglódi Csaba, újságíró és üzleti tanácsadó, a négy Dreher generáció történetében el tudta volna dönteni, hogy egy kuríros bulvárt, egy marketing tankönyvet, egy sörgyári reklámot, vagy egy családregényt ír.
Ezt a döntést sajnos nem sikerült meghoznia. Kár, mert így ez az osztrák sörgyáros famíliáról írott könyv, a sok feleslegesen befűzött kordokumentum – levél és újságcikk – ellenére irodalomnak kevés, történelmi hűsége megkérdőjelezhető, és bár formailag regény, de olvasmányossága ellenére sajnos nem igazán több, mint egy szponzorált iromány.
