Olvasási idő: 4 perc
A nevem, Jan Kovář vagy ahogy mindenki ismer Honza. Immár egyven éve törölgetem ugyanazt a tölgyfa pultot Prága Žižkov negyedében. Láttam én már mindent. Láttam a kommunizmus végét, a bársonyos forradalmat, láttam, amikor bevezették a koronát, és amikor a nyugatiak felfedezték, hogy nálunk a sör olcsóbb, mint a tiszta levegő. Átvészeltem mindent. De az, ami most történik, még az én edzett gyomromat is megfekszi.
Régen az élet egyszerű volt. Bejött a helyi lakos, leült a névre szóló asztalához, és még ki sem mondta, hogy „Jedno pivo”, én már löktem is elé a tökéletes, hideg, háromujjnyi habbal koronázott lágert. 25 korona volt. Aztán jött ez a nyomorult infláció, meg a sörgyárak, akik úgy emelik az árakat, mintha folyékony aranyat szállítanának, nem sört.
Ma reggel át kellett írnom a krétatáblát. A Pilsner Urquell nálunk is elérte a 68 koronát. Žižkovban! Ez nem a belváros, az isten szerelmére! Ez a munkásosztály szentélye! Amikor felírtam a nyolcas számot a hatos mögé, a kezem úgy remegett, mintha életemben először csapoltam volna habosat.
Délután kettőkor, menetrend szerint megérkezett Horáček. Nyugdíjas, harminc éve minden áldott nap itt ül. Letettem elé a korsót, és halkan odasúgtam a számat elhúzva: „Hatvannyolc, Horáček.”
Horáček belenézett a korsóba, aztán rám nézett, mint aki most tudta meg, hogy a felesége megcsalta a postással. „Honza...” – mondta olyan hangon, mintha egy temetésen beszélne. „Hatvannyolc? Hát miből van ez? Dubaji kőolajból?” Elkezdett fenyegetőzni, hogy átmegy a szemközti kisboltba, és megveszi a dobozost akcióban (v akci), tizenegynéhány koronáért.
Tudom, hogy nem teszi meg, mert túl büszke cseh ahhoz, hogy a tévé előtt, egyedül üldögélve igyon sört a bádogból, de a fenyegetés fájt. Végül kifizette, de úgy rakta le a fém aprópénzt a pultra, mintha a saját fogait húzná ki egyenként. Egy óráig szopogatta azt az egy korsót. Régen ilyenkor már a harmadiknál tartott. A szívem szakadt meg érte.
Aztán este hatkor megérkezett a csapás. Az amerikaiak.
Két huszonéves srác, rövidnadrágban az októberi hidegben. Leültek a sarokba, kértek két sört. Amikor kihoztam a számlát, a srác ránézett, és felkiáltott: „Oh my God, Kevin, look! It’s like three dollars! This country is insane!” – majd odadobott egy Komenskýt*, és intett, hogy a hatvannégy korona visszajáró az enyém. Borravaló. Egyetlen kör után.
Ahelyett, hogy örültem volna, elfogott a düh. Ez a taknyos azt hiszi, ez itt a paradicsom. Nem érti, hogy az a 64 korona, amit ő hanyagul otthagyott, Horáčeknek fél napi söradagja volt néhány évvel ezelőtt. Nem érti, hogy az ő „olcsó” dollárjai miatt fogom én jövőre 80 koronáért adni a sört, mert a tulaj azt látja, hogy a külföldieknek így is megéri.
Nézem a pultot. A hab még mindig ugyanolyan sűrű. A sör még mindig ugyanolyan hideg. De a hangulat... a hangulat megváltozott. Lassan elkopnak a régi törzsvendégek, akik még tudták, hogyan kell tisztelni a sört, és átveszik a helyüket a turisták, akik csak lefotózzák a habot a telefonjukkal, fizetnek bőségesen adnak borravalót, és mennek tovább.
Én még tartom a frontot, kitartok a nyugdíjig. De tegnap este, miután bezártam a kocsmát, és eloltottam a fényeket, én magam is leültem a sötétben, és megittam egy korsóval. Nem élvezetből. Csak hogy elbúcsúztassam a régi szép időket. Egészségünkre, Csehország!
Drága mulatság lesz a jövő év.
* A kétszáz koronást a rajta levő portré miatt hívják Komenský-nek, vagyis Comeniusnak.
Fotó: Bakó Krisztián
