Olvasási idő: 2 perc
A hordós sörök minőségi problémáinak akkoriban az volt az oka, hogy akkoriban még nem tudták kontroll alatt tartani a gyártás folyamán lejátszódó biológiai és kémia folyamatokat. Így aztán gyakran fordult elő, hogy a sör savanyú, zavaros vagy maradékos lett.
Ennek újrafőzését szigorúan tiltották a szabályok. Engedték viszont, hogy a sörfőzés során keletkezett maradék, azaz a „Bierhansel” – azaz a hanzli – hozzáadását a friss sörhöz. Megállapították ugyanis, hogy ez – kis mennyiségben – azonnal felveszi a friss sör hőfokát és a szénsavat is, kémiailag nem tér el a többitől.
A sörfőzőnek azonban óvatosan kellett eljárnia, mert ha a Bierrest – ahogy szintén nevezték a hanzlit – például sokáig állt, vagy már megromlott, könnyen tönkretehette a jó sört is. Többnyire azonban sikerült a hanzli adagolása és így még az ínyencek sem találtak kivetnivalót a sörben.
Ennek „resztlisörnek” volt azonban egy másik forrása is. Hanzlinak nevezték azt is, amit a csapos a hableszedő falapátkájával lecsapott a korsó tetejéről, és azt is, amit a vendégek korsókban hagytak. Ezt a pulton levő tálcán – ennek is kármentő volt a neve, akárcsak a kocsmapultot védő rácsozatnak – összegyűjtötték, összeöntögették.
Hiába tiltotta a törvény az ilyen fajta hanzli kimérését, minden sörkimérő tisztában volt nem kis érték menne így veszendőbe. A sörmaradék felhasználás is különféle volt. Egyesek a friss sörhöz keverték, míg megint mások, vízzel hígítva szegény embereknek adták el fillérekért. Manapság leginkább túlhabzásnál leszedett habból jön össze a hanzli, de szerencsére egyre ritkább, hogy ezt is el akarják adni!
Photo by Frank Luca on Unsplash
