Hová lett a magyar sör?

Amikor 1985-ben átadták a martfűi sörgyárat Magyarországon hét – Borsod, Kőbánya, Komárom, Martfű, Nagykanizsa, Pécs és Sopron – több száz hektoliteres kapacitású sörgyár működött. Akkoriban úgy tűnt, hogy nincs az a mennyiségű sör, amit a hazai piacon nem lehet értékesíteni. Az évi több mint nyolcmillió hektoliter mellett még mintegy milliónyit importálni is kellett – elsősorban az NDK-ból és Csehszlovákiából, hogy kielégítsék a fogyasztói igényeket.A cseh sör már akkor is világhírű volt és a közel 60 cseh sörgyárban több mint a kétszeresét főzték a magyarországi termelésnek. Persze annakidején a cseh választék szűkösebb volt, mint, amit manapság kínálnak. Elsősorban tízes és tizenkettes sörök alkották a kínálatot, de két egyforma sört mégsem lehetett volna találni, majd minden sörgyárnak akadt helyi recept alapján főzött különleges söre.

A rendszerváltozást követő privatizáció más eredményt hozott itthon és mást Csehországban. Míg Magyarországon a termelés 90 százaléka multinacionális gyártók kezébe került és egyedül a pécsi főzde őrizte meg „függetlenségét”, addig ugyanezek a multik Csehországban, is a legjelentősebb gyárakat – Pilsner Urquell, Staropramen, Krusovice, Starobrno – szerezték meg, de jócskán maradtak még gyárak cseh tulajdonban is. És elsősorban ezeknek kisebb üzemeknek köszönhetően lett a cseh sörök választéka egyre színesebb. Ma már alig akad cseh főzde, ahol a tízes és tizenkettes sörök mellett ne készülne speciális erősebbre főzött láger sör, ne akadna a kínálatban ale – IPA, stout, porter és még sokféle felsőerjesztésű sör –, de búzasört is több sörgyár készít. Mindeközben Magyarországon, a multinacionális sörgyárak kommersz világosain és – többnyire lebutított – liszensz söreit is kívül, igen egyhangú lett a választék. Így aztán a  magyar fogyasztó, aki nem rajong a kisüzemi sörökért, ha egy jó sörre vágyik az importált, eredeti cseh, német vagy belga söröket kell, hogy megkóstolja.