Régi kocsmacégérek

A fogadósok, akik nagyra becsülték betérő vendégeiket, házuk jelzésére és egyéni azonosítására nagy súlyt helyeztek. A borkimérések és a vendégfogadók beszédes szimbólumokkal igyekeztek felkelteni magukra a lehetséges — sokszor analfabéta — vendégeik figyelmét. Később Közép-Európában a házjelzéssel nem elégedtek meg, hanem kiakasztottak egy zászlót vagy koszorút, hogy ezzel is jelezzék: itt fedelet, ételt és italt is kaphat, aki betér a házba.

Sok fogadós fontosnak tartotta, hogy házát tartós, időtálló táblával tegye ismertté, sőt a XVI. századtól ezt sok vidéken kötelezővé tették számukra. Ugyanakkor a jog, hogy egy cégért kiakaszthassanak, csak azok számára volt lehetséges, akik a város erre vonatkozó szabályait betartották. A cégéres fogadók nagy tiszteletnek örvendtek, hiszen a többi fogadóssal szemben csak ők fogadhatták az átutazó idegeneket.

A XIX. század elejéig különbséget is tettek a cégéres fogadós és az egyszerű kocsmárosok között. Nem csoda, hogy ezek a vendégfogadósok, akik jogilag is különleges és reprezentatív helyet birtokoltak a vendéglősök között, gondot fordítottak arra, hogy táblájuk jól látható helyre kerüljön, és mindenkiben jó benyomást keltsen. Kezdetben egyszerű kiálló rúdra felerősített, festett fatáblát alkalmaztak. A XVI. században elkezdték a táblákat a tartósabb kovácsoltvasból készíteni. A lakatosok és kovácsok ilyen fajta tevékenységéről egy 1627-ben készült francia feljegyzésben már olvashatunk, de ennek ellenére még sokáig akasztottak ki festett, fából készült táblákat is.

A vendéglői cégérek tartórúdból és a táblából állnak. A táblák a vendégfogadó nevét képi megjelenítésben sokszor zöld koszorúval körülvéve ábrázolták, amely régi szimbóluma az italmérésnek. A kovácsok eleinte név nélküli mesteremberek voltak. A soraikban azonban sokszor igazi művészek találhatók, akik céhük minden technikáját tudták, és tudásukat a táblák és tartórúdjuk fantáziadús elkészítéséhez is felhasználták. A tartórúd, amely a faltól kiindulva általában kifelé szélesedik, háromszög alakú, egyre gazdagabb díszítésű lesz. A tábla, amely vasból vagy pléhből készült sokszor áttört mintájú vagy mind a két oldalán festett, máskor aranyozott.

Ilyen a XVII. században készült kifüggesztett táblákat ma már a múzeumokon kívül nem nagyon találunk. Mégis a legtöbb és legszebb cégér a XVIII. században készült, amikor virágzott a kovácsoltvas művészete. Az idők folyamán a különböző új stílusok megjelenésével változtak a kedvelt motívumok indák, stilizált liliomok, a reneszánszban a spirálminta, a barokkban az akantuszlevél, a XVIII. század elején az egymásba fonódó C és S formák jöttek divatba, de egyre díszesebb lett a tartórúd is.

A rokokóban a tartórudak és a cégérek a legmagasabb technikai tudással készültek: légiesek, szinte elveszítik súlyukat, nagyon elegánsak, könnyedek és játékosak a gazdag burjánzó motívumok. A búcsúzó XVIII. század új stílusa a klasszicizmus, amely a francia empire hatására is egyszerűségre, tisztaságra törekszik: geometrikus minták, babérkoszorúk, girlandok. A biedermeier stílus megtartotta ezeket a formákat, de szerényebb, visszafogottabb lett, kedvelt motívuma a virágokkal teli váza és újból divatba jöttek a konzolon álló aranyozott állatfigurák.

A XIX. század második felében a művészi kovácsoltvas készítés hanyatlásnak indul, a gyárilag olcsón előállítható öntöttvas tömegáru jön divatba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vendéglők cégérei vesztettek népszerűségükből. Divat lett a historizáló stílus, a táblák sokszor agyondíszítettek. Az első világháború után sok cégért renováltak, de sok került múzeumba is. A második világháború után ismét megnőtt a művészi kovácsoltvas munkák értéke. Szerencsére ma is sok olyan sörfőzde, szálloda és fogadótulajdonos van, aki a nehéz időket átvészelt kovácsoltvas táblákat, cégéreket felújítja és karbantartja, sőt sokan bíznak meg kovácsmestereket, hogy modern és művészileg hatásos táblát készítsenek.