Kocsmai affér

Ide, a Fiáth János utcai kocsmába, tértem be a barátnőmmel, vagy tíz évvel ezelőtt, egy novemberi hetedikei éjszaka, egy házibuli után. A móri tulajdonképpen borozóként kezdte működését, de a kétezres évek elején, Monor legjobb sörét az Ilzert mérték, azoknak, akik nem voltak elégedettek a borválasztékkal.

Már mélyen benne voltunk az éjszakában, így a vendégek többsége már nem volt szomjas és persze ismerősök is akadtak köztük, annak ellenére, hogy én háromszor jártam itt – először, utoljára és soha többet.

Hogy soha többet, annak is meg lett az oka.

Barátnőmmel csendben kortyolgattuk a „the best beer of Monort” és talán Unicumot is ittunk hozzá, amikor az egyik szomszédos asztaltársaság felállt és rázendített – mint később kiderült – a székely himnuszra. Életemben először hallottam a dalt, fogalmam sem volt, hogy miért áll fel a barátnőm és miért csatlakozik a kórushoz.

Én ülve maradtam, nem énekeltem velük. Ha akartam volna se tudtam volna, hiszen nem ismertem a szövegét, meg egyébként sem vagyok egy daloskedvű iszákos, kocsmában pedig kifejezetten utálom a részeg gajdolást. Végre végére értek a dalnak, mindenki leült és ivott tovább. A dalosok közül egy ismerős arc odaállt az asztalunkhoz és kérdőre vont, miért nem énekeltem.

Mondtam neki, hogy a kocsmába nem énekelni, hanem inni járok. Nem erre számított, így nyilván meglepődhetett a válaszon, így csak annyit mondott, hogy nagy szerencsém, hogy a barátnőmet jól ismerik. Majd megállapította, hogy hülye vagyok.

Ebben maradtunk.

Fotó: http://belvaros.blogspot.com/