Kocsmai szokások

A magam részéről kocsmában a lehető legritkábban iszom félliterenként a sört; valahogy sosem tudtam megbarátkozni azzal a tempóval amit a korsónyi sör jelent. Többnyire poharazgatok, apróbb kortyokban iszogatok, mintha ezzel egy kicsit jobban kézben tartanám az időt is, meg az élményt is. Szerencsémre a csehek – mert Bohémia söreinek nagy barátja vagyok – még tartják a tradíciót, és náluk a három deci és a fél liter közötti választás nemcsak formaság, hanem valódi lehetőség. Szóval megrögzött háromdeciző lennék, afféle középutas, aki nem akar sem túl gyorsan a pohár végére érni, sem túl sokáig hagyni hagyni az asztalon melegedni a sört.

Nincs ésszerű magyarázatom, hogy miért alakult, de a kétdecis adagokkal sem tudtam megbarátkozni, a két deci nekem mindig olyan, mint egy félbehagyott mondat: épp csak belekezdek, már vége is. Vagy, ahogy egy tanult barátom találóan megjegyezte, oké, hogy van, de igazából minek. A négy deci ellen tulajdonképpen nem nagyon van kifogásom, mégis idegen maradt; mintha nem találná a helyét sem a kicsi, sem a nagy mellett, és én sem találom benne a magam ritmusát.

Nem vagyok barátja a kecses, vékony falú söröspoharaknak sem. Szépnek szépek, de valahogy túl törékenyek ahhoz, hogy igazán otthon érezzem magam velük. Inkább a masszív, füles korsókat, vagy az ugyancsak füles, vastag falú poharakat szeretem, amelyeknek súlya van a kézben, és amelyek nem finomkodnak: tudják, mi a dolguk. Talán ez is része annak a furcsa, nehezen megmagyarázható viszonynak, amit a sörrel ápolok – egy kicsit szokás, egy kicsit ízlés, és egy kicsit makacsság.

Fotó: Elevate / Pexels