Olvasási idő: 4 perc
A 19. század utolsó évtizedéig csaknem minden sört hordóban került forgalomba, hogy aztán a kocsmák sokaságában csapra verve kerüljenek a sörivók poharaiba, edényeibe. A palackos sör elterjedésének több akadálya is volt. Az első és legalapvetőbb, hogy a sör rövid szavatossága okán sokáig értelmetlen lett volna az italt üvegbe tölteni. Már csak azért sem, mert, a palackban lejátszódó másodlagos erjedést sem tudták a sörfőzők kedvük szerint alakítani.
A megoldás legfontosabb eleme a sör szavatosságának meghosszabbítása és a másodlagos erjedés megakadályozása Louis Pasteur nevéhez fűződik. A híres francia vegyész szabadalmaztatta az eljárást a „nem romló sör előállításáról és tárolásáról”. A tudóst ekkor már több éve foglalkoztatta az alkoholos erjedés folyamata. Mi okozza, hogy a szőlő leve egyszer borrá, másszor ecetté válik, mitől lesz a sör egyszer kitűnő, és mitől válik egy másik alkalommal ihatatlanná?
Pasteur kutatásai alapozták meg a ma elfogadott „sörfőzési higiéniát”, vagyis a különféle vadélesztők, baktériumok, penészgombák és mindazon tényezők kikapcsolását a sörfőzési folyamatból, amelyek a sör erjedését károsan befolyásolják, vagy a sör romlását okozzák. Pasteurnak köszönhetően elhárult a legnagyobb akadály a palackos sör forgalmazása elől. De akadt egy másik nagyon fontos feladat: a palackba töltött sört el kellett zárni, úgy, hogy abból a szén-dioxid ne tudjon elillanni. Megindult a kutatás egy olyan „dugó” után, amelyik nem engedi kiszabadulni a szén-dioxidot a palackból, és távol tartja a piszkot a sörtől. Sőt, mivel a sört palackozás után pasztörizálták arra is ügyelni kellett, hogy a hevítés ideje alatt a „lezáró” ne szálljon el úgy, mint a rakéta.
A megoldáshoz újítások százait szabadalmaztatták. Voltak, akik huzalokkal rögzítették a palack nyakához a dugót (innét a kengyelzár is, melyet legtöbben csatos üvegként ismernek), többnyire azonban olyan erősen nyomták a dugót a palack nyakába, hogy azt dugóhúzóval kellett eltávolítani. Ekkor lépett a színre William Painter, egy marylandi kvéker család fia, akit az 1892-ben szabadalmaztatott koronakupak tett gazdaggá.
A koronakupakot azért nevezték el így, mert a pereme körüli betüremkedésekkel távolról emlékeztet az uralkodók szokásos fejfedőjére. Ellentétben a korábbi üvegzárókkal, melyek lényegében dugók voltak, Painter találmánya egy fém sapka volt, amit szorosan rá lehetett pertlizni a palack szájára, hogy azután az ott légmentes zárást képezzen. A sör érintkezését a fém kupakkal egy parafa bélés akadályozta meg. Mint minden zseniális találmány ez is lassan terjedt el, hogy később aztán annál szédületesebb karriert fusson be világszerte.
A kupak megjelenése azonban újabb problémát vetett fel, hiszen eltávolításához speciális eszközre volt szükség. Ez azonban már egy másik történet.