Olvasási idő: 2 perc
Aesopus meséjében a róka, miután hiába próbálkozott a szőlőtőkék megdézsmálásával, meggyőzte magát, hogy tulajdonképpen nem is akarta azokat a fürtöket, úgyis savanyúak és íztelenek. Ez így egy oximoron – hiszen, ha valami savanyú, az nem ízetlen. Sőt, a savanyú talán a leghatározottabb íz, mégis, kicsit, mint a mesében, mintha a savanyú íz valami negatív tartalommal is bírna.
A 18. század elején Írországban a sörfőzés nem tartozott a virágzó üzletágak közé, mert az egyébként is a csóró írek inkább az otthon illegálisan párolt whiskeyt és gint fogyasztották sör helyett, mely igen rossz minőségű lehetett. Egy 1725-ös ballada, „Az öreg sajt” így ír róla: „Ez a sör savanyú, gyönge, pimpós, sűrű és poshadt,/És az ale-en kívül mindennél rosszabb.”
A savanyú sör itthon is negatív jelentéssel bírt egészen az utóbbi évekig, annak ellenére, hogy már vagy negyed százada ismerjük a különféle – nem a romlottságtól – savanyú söröket. Ilyen elterjedt savanyú sör a belga lambic, a német Berliner Weisse. De az előítéleteket és a megszokás diktálta ízlést nehéz megváltoztatni. Mi alább ajánlunk néhány, olyan sört melyek esélyesek lehetnek arra, hogy megváltozzon a vélemény a savanyú sörökről.
Ilyen például szerintünk a Mad Scientist Meggyes pitéje, vagy Szilvás gombóca, a Horizont Sour Series Guava & Lychee-je vagy a Breakfast Sourja, de ajánlható a Reketye Pop My Cherry-je vagy Pop My Strawberry is, akárcsak az Ugar Tropical speedoja.
