Sörlekvár

A takarékos szemléletű angolok viszont kidolgoztak egy eljárást, amivel ebből a nyúlós, ragacsos anyagból lekvárszerű, kenhető és emberi fogyasztásra alkalmas valamit hoztak létre. A valami tulajdonképpen a legpontosabb meghatározás erre az 1902-ben Marmite néven piacra dobott élelmiszerre, melyet elsősorban vajas pirítósra kenve fogyasztanak az Egyesült Királyságban és Ausztráliában.

Marmite a világ többi tájain alig ismert, leginkább különleges ínyencségként kínálják, többnyire kulináris izgalomként – azaz, olyan élelmiszerként, amit az adott országban csak különcök fogyasztanak. Maga az elnevezés egy kerek agyagedényre utal, melynek alakját azok a kis tégelyek utánozzák, melyben a Marmite forgalomba került.

Ahhoz persze, hogy a Marmite megszülessen szükség volt Louis Pastuer szabadalmaztatott eljárására, a „nem romló sör előállításáról és tárolásáról”. A tudóst ekkor már több éve foglalkoztatta az alkoholos erjedés folyamata, kutatásai alapozták meg a ma elfogadott „sörfőzési higiéniát”, vagyis a különféle vadélesztők, baktériumok, penészgombák és mindazon tényezők kikapcsolását a sörfőzési folyamatból, amelyek a sör erjedését károsan befolyásolják, vagy a sör romlását okozzák. Emil Hansen, aki Luis Pasteur nyomdokain haladva elkülönítette az első tiszta sörélesztő kultúrát, olyan eljárást dolgozott ki, amelyet azóta is használnak a világ összes sörfőzdéjében.

Hansen eljárása lehetővé tette, hogy ettől kezdve a sörfőző irányítsa az erjedés folyamatát és elkülöníthetővé illetve szaporíthatóvá váltak a sörélesztő-kultúrák. A „fáradt” sörélesztő – az élesztőt többnyire négy-öt alkalommal lehet a sörgyártáshoz felhasználni – pedig a Marmite születéséig a szemétdombra került.

Justus Leibignek felfedezte fel, hogy ha a sörélesztőt koncentrálja, a létrejövő massza már emberi táplálkozásra is alkalmas lehet, rájött, hogy kár kidobni az elhasznált sörélesztőt, hiszen B-vitaminban még munkája végeztével is igen gazdag. Megszülettek a különféle élesztő reinkarnációk, a sörélesztő tabletták, a sörélesztő-pehely és természetesen a Marmite.

Ez utóbbi zöldségkivonatokkal és ízesítő anyagokkal készül, és állaga leginkább a lekváréhoz hasonló. Karrierjének fontos eleme, hogy mivel még felbontása után sem igényel hűtést, vitaminokban és szinte az összes vegetáriánusok által istenített ásványi anyagban gazdag, a világháborúban a fontos szerepet játszott a brit katonák étrendjében. Hogy ezek mennyire örültek ennek, erre nem tudjuk a választ.

Mindenesetre tény, hogy ez a hitlerszalonnára hajazó, ízében a szójaszósszal felengedett leveskockát idéző kesernyés szendvicskrém bevonult a britek és az ausztrálok étrendjébe. Azt nem állíthatjuk, hogy népszerűsége töretlen, mivel igencsak megosztó: vannak, akik már-már szerelmi viszonyt ápolnak vele, és el sem tudják képzelni nélküle a reggelit, de körülbelül ugyanannyian vannak, akiket ki lehet üldözni vele a világból.

Hívei természetesen rajonganak érte, és a szokásos vajas pirítósra kenésen kívül másra is használják: húsok pácolásához, leves ízesítéséhez, tészta „feltétek” felturbózására, de egy kevés sörrel felengedve például remek mártogatós szósz is készíthető vele.

Természetesen a siker nyomán számtalan Marmite változat készült, mint a Vegemite, Cheesybite, Promite, Bovril – ezek azonban meg se közelítik a Marmite népszerűségét.

E sorok írója maga is nagy rajongója a Marmite-nak, és egy próbát megér alapon, mindenkinek ajánlja!