Olvasási idő: 3 perc

 Amikor először utaztam Európába, hogy kutatást végezzek a Sörbibliához, emlékszem, megdöbbentem, mennyire nem voltak lenyűgözve a helyiek a csodálatos söreiktől olyan helyeken, mint Anglia, Belgium, vagy Németország. Szerették a sörüket, és büszkék voltak rá. Mivel Németországban nőttem fel, tanúsíthatom, a helyiek nincsenek annyira „elájulva” a sörüktől, mint az amerikai fogyasztók.

Az európai emberek nagyon büszkék (és védelmezőek) a helyi sörükkel kapcsolatbanre, ami falusi szinten – például a kis frank városokban található helyeken is megmutatkozhat. Az életük részének tekintik, a helyi kultúra szövetének, és valami megbízhatónak és ismerősnek, amihez az ember újra és újra visszatér, hasonlóan ahhoz, mintha a szülővárosába térne vissza.

Miután Németországban nőttem fel, az amerikai fogyasztók fejében tapasztalható nagy különbségtétel a „kézműves sör” és a „sör” között és az ebből fakadó végtelen és néha ostoba viták arról, hogy mi a „kézműves” és mi nem, mindig is kissé furcsa volt számomra. Ironikus módon még a német sörfőzdék is elkezdtek az amerikai sörfőzési hagyományok szerinti stílusokat készíteni, és ezeket gyakran „handwerker” azaz kézműves néven árulják, vagy néha „Kraft” sörként is említik, ami elég vicces, hiszen a „Kraft” németül erőt jelent.

 

Jeff Alswoth fenti szövege azért nagyon fontos, mert rávilágít az Egyesült Államok és Európa nagy sörfőzőinek különböző viszonyára a sörhöz. Amerikában a „craft beer” mozgalom az 1980-as években szinte forradalomként jelent meg a nagyüzemi lágerek homogén világában. Emiatt a fogyasztók erősen identitásformáló, „különleges” élményként tekintettek ezekre a sörökre, amit gyakran túláradó lelkesedéssel fejeztek ki. A német, a belga, az angol, a cseh helyzet ezzel szemben teljesen más: ott a sokféleség, a helyi főzdék és stílusok sok évszázados, szerves részei a mindennapi életnek. Nem „forradalomként”, hanem a normális kulturális szövetként élnek tovább.

 

Fotó: W. Poeschl (Pixabay)