Olvasási idő: 3 perc
Amikor megszületett, nagyon fontos szerepe volt abban, hogy az országban, súlyos büntetések terhe mellett, véget vetettek a sörpancsolásnak. A Reinheitsgebot ugyanis meghatározta, hogy sör főzéséhez onnantól fogva árpamaláta, komló és víz használható. A búzamaláta használatát sem véletlen hagyták ki a világ talán első élelmiszeripari törvényéből: a búzasör főzésének jogát fenntartották a fejedelem udvari sörfőzdéjének.
A minőség javulásának javára írható az is, hogy a sört egyre többfele emlegették német italként. Nem volt véletlen az sem, hogy a 19. század közepén a lágersörök elterjesztésében úttörő szerep jutott a német sörfőzőknek – a dortmundi Brinkhofnak, a müncheni Sedlmayernek és a pilzeni mesternek Grollnak rögtön egy-egy alaptípus megalkotását is köszönhetjük.
A német sörök azonban még a huszadik század végén is ennek a jövőre 500 éves törvénynek alapján készültek. Néhány kivételtől, mint a kölsch, az alt vagy a különféle búzasörök, a választék és a szortiment sem változott sokat és bár a minőség mindig kiváló volt, a fogyasztók egyre inkább az újra vágytak, amit előbb a belga sörkülönlegességek, majd többnyire importált kézműves sörök elégítettek ki.
Mire a német sörfőzők ráébredtek, hogy nekik is csatlakozni kell az új trendekhez, az egy főre számított német sörfogyasztás, mely mindig a dobogó felső fokáért versenyzett a csehekkel, évi 107 literrel a harmadik helyre esett vissza – szégyenszemre az osztrákok léptek a második helyre. Sörkihozatalban, meg már nemcsak az Egyesült Államok előzi meg a németeket, hanem Kína és Brazília is, sőt a most még csak ötödik oroszok is ott lihegnek a németek nyomában.
A végre-valahára beinduló német kézműves sörfőzés, persze egyhamar nem hozza vissza a régi dicsőséget, de legalább a sörfogyasztás és a sörfőzdék számának csökkenését sikerült megakadályozni.
