Olvasási idő: 2 perc
Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű. Normális helyzetben, ha az ember végez a munkájával, akkor fogja magát és lemegy meginni egy sört a közeli kocsmába. Akkor is lemegy, ha a hűtőben ott sorakoznak a jobbnál jobb darabok.
Akkor is lemegy, mert kell az a kis mozgás, nem árt kicsit kiszellőztetni a fejet, de főleg meg kell nézni, hogy megvan-e még a kocsma, hogy a megszokott arcok ott támasztják-e a pultot. A munkanap befejezése ez, ahogy a régi szlogen is mondja: jutalom a nap végén.
Még akkor is jutalom, ha sajnos többet kell gyalogolnom, bármelyik környékbeli kocsmára essen a választásom, mint amennyit igazán szeretnék. Nem vagyok sétálós ember, az egyetlen, ahova szinte bármikor szívesen elgyalogolok, az a kocsma.
Volt.
Amióta a járvány felütötte a fejét, vagyis pontosabban, amióta a kijárási korlátozások megszülettek és bezártak a vendéglátóhelyek, elmaradt az esti program. Céltalanul sétafikálni? Ezt nem nekem találták ki. Baktatni a többnyire üres kertvárosi utcákon egyáltalán nem szórakoztató.
Főleg nem úgy, hogy elmegy az ember a törzshelye előtt, aminek ajtaja zárva. Kevés ilyen szomorú látvány van. Így aztán inkább otthon maradok, semmi kedvem a sétához.
Persze otthon is jól esik a sör, de a hiányzik, a kocsmazaj, az ismerős arcok és ez, mindennap ráébreszt, hogy valami nagyon nincs rendben a világban. Remélem nemsokára ismét kinyitnak a kocsmák és akkor talán helyre rázódik ez a kizökkent világ és újra megjön a kedvem az esti sétához..
