Olvasási idő: 2 perc
A sörfőzés műhelytitkairól sokáig nem sok fogalma volt az átlagembernek. A sör is egy egyszerű termék volt, amit nagy gyárak állítottak elő, és boltban, vagy kocsmákban lehetett megvásárolni. A készítéséről sem sokat tudott a sörivók többsége. Igaz a sörök meglehetősen hasonlítottak egymásra, és a fogyasztó számára teljesen közömbös volt, hogy egy-egy sör receptje hogy születik – csak úgy, kipattan egy ember agyából, vagy hosszas kísérletezés, laboratóriumi vizsgálatok után, csoportmunkában születik.
Aztán valami megváltozott. A megszaporodó kis sörfőzdék és házi-sörfőzők, nem csak addig elképzelhetetlen mennyiségben, hanem elképesztő változatosságban kezdték ontani söreiket. Még fontosabb azonban, hogy náluk került reflektorfénybe a sörfőző személye is. Így ismertük meg Roth Zolit, Németh Antit, vagy a Vári nővéreket – Armandot és Ogrét – és Reczer Gábort. Az egyik legérdekesebb újítás azonban az volt, hogy – a tulajdonképpen egymással konkuráló – sörfőzők időnként összeálltak és egy-egy sört kollaborációban főztek meg.
Nálam, akinél eddig a kollaborációról mindig az ellenséggel való együttműködés negatív kontextusa ugrott be, új tartalmat kapott a kifejezés. Milyen szép is, ha nem frontvonalakban gondolkozunk, hanem rájövünk, hogy az opponálás megszüntetése, gyümölcsöző eredményt is hozhat. Ha valakinek kellő rutinja van a sörfőzésben „fejben” is bármikor megfőz bármilyen sört. De mennyivel jobb, ezt valakivel együtt végiggondolni! Vakon sakkozni, pontosabban kisakkozni, hogy milyen arányok, milyen alapanyagok visznek legközelebb az elképzelt sörhöz. És, ha két-három magyar összehajol sört főzni, akkor abból nagy baj nem lehet.
