Nem ennivaló kekszek

Elődeik azok a porcelánból vagy fajanszból készített aljak voltak, amelyeket régen a forralt sörtől átmelegedett korsók alá tettek, hogy azok ne égessék ki a sörözők terítőit. Az első papírpépből készült alátétet 1892-ben szabadalmaztatta egy bizonyos Robert Sputh Drezdában.

Ettől kezdve terjedtek el Európában a papír „korsó alá valók”. Nem tudni, pontosan mikor tűntek fel Nagy Britanniában, Észak-Amerikában és Ausztráliában az első söralátétek, de majdnem biztos, hogy Amerikában 1900 körül, Angliában pedig az 1920-as években.

A söralátétek eredeti rendeltetésüktől igencsak eltérően is használhatóak. Sok országban a pincérek minden újabb körnél az alátétekre húznak egy strigulát, majd amikor fizetünk, egyszerűen áthúzzák a strigulákat és egy új helyen újat kezdenek a következő vendégnek. Ha valaki nem fizet rendesen, akkor az alátét helyett esetleg őt „jelölik meg”. Néhány latin-amerikai országban viszont minden italhoz jár egy alátét, így a végén gyerekjáték a pincérnek összeadni a számlát.

Egyébként, ha már az alátétek sajátos funkciójánál tartunk, sokszor látni összehajtogatott söralátétet ingatag asztal lába alatt, vagy ajtókitámasztónak használva. 1970-ben az ír banksztrájk alatt még az is előfordult, hogy a csekkeket söralátétekkel helyettesítették.

Az alátétek szinte kínálják magukat, hogy az ember képeslapnak használja őket. Sok cég élt is már ezzel az ötlettel, például 1978-ban a Whitbread vagy 1961-ben a Hope and Anchor Brewery; a belgiumi Ostendében található „The white horse” söröző előzékenyen még meg is írta helyettünk a képeslapot. Egyébként szinte biztos, hogy bármely felbélyegzett és megcímzett alátét eljut a címzetthez, ha csak nem a Magyar Posta kellene, hogy kézbesítse.