Olvasási idő: 3 perc
A kocsmában rendeltem egy Unikumot és egy sört és amíg ittam, elolvastam a lapot. Az utóbbi időben meredeken zuhant az érdeklődésem mindenfajta sport iránt. Leszoktam, nemcsak a sportújságról, de az Unicumról is. Csak a sör maradt meg biztos pontként a vasárnap reggelekben. Az is többnyire otthon, kényelmesen az internet előtt üldögélve, a sporthíreket legfeljebb érintőlegesen átolvasva.
A nap persze ha nincs macskajaj, kávéval indul. Így esett ez ma is. A kávémat mindig tejjel iszom. Ma azonban mielőtt felgőzöltem volna a 2,8-as tejet, beleszagoltam a dobozba. Totális döbbenetemre enyhe gumiszag ütötte meg az orromat. Nem bízva azonban szaglásomban, sajnos ízmintát is vettem. Az igazi döbbenet ekkor ért: a tej keserű volt! Az, hogy ezek a dobozos cuccok nem tudnak megsavanyodni régi tapasztalat, de ez a keserűség, ez a meglepetés erejével hatott.
A számban olyan íz maradt, mintha egész éjszaka „rozsomákok párzottak volna benne", hogy egy klasszikust, Para Kovács Imrét idézzem. Itthon semmi tömény, így nincs más választás: irány a kocsma. Futólépésben alig három perc. Szerencsére a pizsamám nem keltett különösebb feltűnést: az utcán senki és a kertvárosi kocsmában tulajdonképpen még jól öltözöttnek is számítottam csíkos pizsamámhoz húzott szandálomban.
A gyors Unicum elnyomta a tolakodó hányingert, a második már egy fogmosást követő üdeséget varázsolt leheletembe. Ezt megőrzendő, sört nem is ittam, hanem loholtam haza, hogy az asszony ébredése előtt, már a reggelin és az első sörön is túl legyek. Nem mintha zsémbes lenne, de fő a békesség.
Az asztalon, a sajtharang alatt ott hevert az érlelési céllal előző nap kitett Pálpusztai. Szemmel látható módon, bár a kérge még tartotta magát, épp kellőképpen beindult ahhoz, hogy a pirított rozskenyérre kenve ideális összekötő kapocs legyen az Unicum és a hideg pilseni sör között, hogy végül mégis csak jól kezdődjék ez a nap.
