Béla a kocsmában

Béla ül a kocsmában és barna sört iszik. Nem azért, mert különc akar lenni, hanem mert ezt szereti. A pultnál világos sörök sorakoznak, gyorsan fogynak, újra és újra csapolják őket. Ugyanaz az íz, ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a rutin. Béla nézi ezt, és azon gondolkodik, vajon tényleg ezt szeretik az emberek, vagy csak ezt szokták meg.

A legtöbben úgy beszélnek az italválasztásukról, mintha az kőbe vésett ízlés lenne. „Én ezt szeretem” – mondják, és ezzel lezártnak tekintik a kérdést. Csakhogy az alkoholos italok többsége első kortyra nem finom. A sör keserű, a bor savas, a tömény éget. Ezeket az ízeket nem ösztönösen kívánjuk meg, hanem megtanuljuk elfogadni, majd szeretni – társaságban, ismétléssel, megszokás révén. Béla tudja, hogy amit valaki először megszeret, az gyakran mércévé válik. Minden más ehhez képest „gyanús”, 

A kocsma kínálata sem véletlen. Azok az italok kaphatók főleg, amelyek nem kérnek figyelmet. Nem lassítanak, nem vitatkoznak, nem akarnak semmit mondani. Csak működnek. A nagyipar pontosan tudja, hogy a stabil, semleges ízek biztonságot adnak, és a legtöbben ezt keresik: azt, ami nem lep meg, nem zökkent ki, nem kényszerít döntésre.

Nem az a baj, hogy mások világos sört isznak. Béla nem térítő. A gond ott kezdődik, amikor valaki a megszokását véglegesnek tekinti, és mindent elutasít, amit nem ismer. Mert az igényesség nem felsőbbrendűség kérdése, hanem a kíváncsiságé. Időt, energiát, néha pénzt igényel, és nem mindenki akar ebbe befektetni. 

A kocsma zaja közben változatlan. A beszélgetések folynak, a poharak ürülnek. Béla tudja, hogy nem mindenki az ízekért iszik. Van, akinek az alkohol csak társasági kellék vagy napi rutin. És ez rendben van. De attól még érdemes különbséget tenni aközött, hogy „nem ízlik”, és aközött, hogy „sosem adtam neki esélyt”.

Béla kiissza a poharát. Nem jobban tudja. Csak nem keveri össze a komfortzónát a minőséggel.

Photo by Vitalii Onyshchuk on Unsplash