A sörízű sör

Történelmi összefüggésben a sörízű sörnek nincs sok értelme. Anno az erjesztett gabonás italok szinte mindenből készültek, amit csak el tudunk képzelni, és mindössze kétszáz évet kell visszautazni az időben ahhoz, hogy a világ söreinek egyike se legyen olyan ízű, mint a manapság annyira népszerű világos láger. 

Valószínűleg egyszerűbb meghatározni a sörízű sör inverzét, vagyis, hogy mi az a sör, ami nem sörízű.

Számomra nem sörízű az összes sör, ami egy arra tett kísérlet, hogy valami más legyen. Szóval, ha a sörnek olyan íze van, mint a sajttorta, vagy taco, vagy pizza, vagy bármilyen más étel, akkor az nem sörízű sör. Ezt persze vagy elfogadjuk, vagy sem. Mint öreg sörissza, ha szilvás gombóc ízre vágyom, akkor nem ilyen ízű sört, hanem szilvás gombócot rendelek.

Miért kellene, hogy egy sörnek olyan íze legyen, mint valami másnak?

Hogy kell-e, vagy sem ezt ki-ki ízlése szerint maga dönti el, de ne feledjük, a craft mozgalom a nagyüzemi láger unalmas uniformizálódása ellen indult. Eleinte a régi stílusokat (IPA, stout, lambic) hozták vissza, majd megjelentek az extrém kísérletek: sör csokival, kávéval, chilivel, füstölt hússal, pizzával, desszertekkel.

Itt már sokszor az a cél, hogy a sör ne sörízű legyen, hanem valami másra emlékeztessen.

Ennek a gondolatnak mentén ma két tábor áll egymással szemben. A „sörízű sör” hívei – akik a klasszikus ízjegyeket keresik (maláta, komló, élesztő), és idegenkednek a desszert- vagy étel-ízű söröktől és a „kísérletezők” – akik szerint a sör lehet bármilyen ízű, a határt csak a képzelet szab. De tudjuk, hogy „söríz” nem egy örök kategória, hanem mindig is változó konvenció.

 A mai világos láger csak egy pillanat a sör történelemben – és ezért épp annyira legitim, mint a középkori gyógynövényes főzet vagy a modern sajttortás stout.

Fotó: beerbox